Mindig nagyon vártam nagyanyám indulásra felszólító érces hangját: „Vedd a kosarat és indulj! Tata vár! Ne ácsorogj, kihűl az étel! Aztán nézz a lábad elé! Ne légy tácsó!”

Hát az nem, de álmodozó, az igen.

Déli harangszó előtt egy, másfél órával elindított. Tata már hajnalban elment és mama tudta, a legközelebbi határrész is sok időbe telik nekem. Minden ilyen ebéd kivitel kész kaland volt, újabb és újabb felfedezésekkel. Az ismert ösvények mentén megannyi vadvirág, pillangó, bogár, érdekes vad termések, bogyók. Már arrafelé kinéztem, mit fogok a visszaúton hazavinni. Néhol talán csak a fejem búbján imbolygó masni látszott ki a magas növényzetből.

De ez olyan mesés volt, titokzatos.

Ha tata szalmakalapja látótávolságba került, megszaporáztam lépteimet. Volt, amikor már egy bokor, vagy fa, a jellegzetes „hagyás fák” árnyékában várt, vizes korsója mellett, vagy a kaszát verte.

És persze, hogy együtt ettük meg, amit kivittem. Mama tudta ezt, így is csomagolt.

A mező, a frissen kaszált lucerna illata, madárdal és kéklő ég, tata ingének fanyar izzadság szaga …

Mintha egy védőburokban lettem volna. Itt semmi baj nem érhet. (Hiszen az első házban is ott van a falon a bizonyíték, a színes kép: ingó pallón átsiető kislány és kisfiú, az angyal kitárt szárnyainak oltalma alatt…)

Szerettem tatát és tiszteltem. Szavaiban, mozdulataiban a magabiztos, bölcs öregembert láttam, kinek tekintete beszédesebb volt, mint a kimondott szavak értelme.

(Később, már felnőttként, ezt a csodálattal vegyes tiszteletet még növelte az a tudat, hogy a családi tiltás ellenére kötött házasságot mamával. )

Szerettem öregedő hátát mosni. A mosdótálba könyökölt, hogy nekem könnyebb legyen.

A bal lapockáján forradás volt. „Tata, csak még egyszer mesélje el …”- kértem ilyenkor.

Nem mindig volt kedve hozzá. Első világháború, Isonzó, szuronytámadás, a gondviselés keze, mert a szíve fölé döfött az ellenség, bár előbb a szemét vette célba … Nekem hős volt, mert életben maradt, hazajött, ő lett az én tatám.

Nyári estéken a nagy ovális kőasztalon ettünk, a körtefa alatt. Bódító estike illat lengte be az udvart. A virágoskert teraszát tartó színes salakkő falon sejtelmesen csillant az udvari lámpa fénye. Sokáig hittem, ez csak egy álca. Biztos színes drágakövek, mint a meséskönyvek képein a királyi koronák csillogó díszei, vagy legalábbis varázsszemek. Semmiképp holmi közönséges kövek. Az esti fények, a felnőttek duruzsoló hangja, az álmosság, az asztalra koppanó érett körte okozta kis összerezzenés és a fantázia különös mesékké gyúrta ezeket az esti perceket, melyek az álom világában folytatódtak  …

Milyen jó, hogy így, közel a hatvanhoz, behunyt szemmel még most is érzem mindezt. Az emlékezés egy örök ajándék, egy kincsesláda. Kulcsát a lélek fonalára fűzd, hogy soha el ne veszítsd!

2012.11.22.