Csak ült az ócska kanapén. Megkopott, a szögletes virágminta kisárgult. A díszpárna hímzése is felfejtődött egy darabon.  A törtfehér kelme alatta sárgássá öregedett. Mint minden a házban.

Hátradőlt, a támla fájdalmasan nyikordult. Nézte a girbegurba falakat, a csillárt, amely elhullajtott már néhány díszbogyót. A függönyt az ablakon, a pöttyöket helyenként lyukak váltották fel, néha a mintával egyezőn, máshol bántón szimmetriamentesen. Az réz ablakkilincs sem csillog már, kizöldült apró foltokban. A cserép üresen, pókhálósan ásít, egykori lakójának karcsú kis teste zörgőn nyúlik végig a cserép szélén.

Nézte a lámpát. A vaskos törzset, a légypöttyös kábelt. Azt az öreg, szépiaszínű lámpaburát, a néhol hiányzó laskákat az alján. S hirtelen ezer kép, ezer emlék rohanta meg. Tűzszagú esték, árnyas sarkok, a család, a testvérei, a nyüzsgésük, a viháncolás, Anya, amint próbál szigorú lenni, Apa, amint dühösen a favágásba menekül a rendetlenkedés elől, ne kelljen fegyelmezni. S a mozdulat, amint Petykóval verekednek vihogva, s leröpül a lámpa. Furcsa, hogy megvan még ez az öreg darab. Hiszen Petykó is komoly apa, sőt, maholnap már nagyapa.

Szórakozottan simított végig a haján, a dús hajkoronába bizony ősz szálak vegyültek. Hirtelen nem tudta, mit tegyen. Bizony menni kell. Továbblépni. Egy szakasz lezárult. Egy mérföldkő, amelyet lehet megölelni, szidni, de van, jelez. Elmentek a ház lakói, végérvényesen. Az öreg kezek megpihentek, a vén csizma is megtört. Feketén gyászolt a szoba sarkán. Nincs tovább.

Hát felállt. Nem tehetett mást. Elindult. Léptei bizonytalanul kongtak az elárvult szobában. Ahogy elhaladt az öreg karosszék mellett, imbolygó lába beleakadt valamibe. Zörrenés, csattanás, fémes hang. Egy doboz. Hatszögletű, kék bádogdoboz. Pici sárga virágok futottak rajta. Anya varródoboza. Hányszor görnyedt az apró kis ingek, gatyácskák fölött esténként, a régi lámpa mellett… Foltozott, gombot varrt fel, ágyneműt szegett. S Anya ujja fémesen, félelmetesen, szaporán csillant a gyér fényben. Hogy félt, mennyire félt attól az kicsike kis fémsipkától! Talán éjjel kimászik a dobozból s megkopogtatja a fejét, hogy ejnye, Jóska, ki nyalt bele a kamrában a lekvárosbödönbe?

Lázasan keresni kezdett. Előbb leguggolt, zavartan turkált a színes gombok között. Az apró kis cérnahengerek morogva gurultak szerteszét. Nincs. Sehol nincs, pedig ott kellett lennie. Hát lehasalt, benézett az ágy alá, a karosszék alá. Előbb félénk tapogatás, aztán már öles söprő mozdulatokkal keresett. Nincs. Vajon hol lehet?

Tanácstalanul állt fel. Aztán a szeme az öreg, háromlábú székre tévedt. A sarokban támaszkodott csendben. A tetején egy régi, agyonfoltozott ing. A szíve nagyot dobbant. Egy ugrásból ott termett. Felkapta, miközben megmarkolta, mélyen az ujjába fúródott a vékony varrótű, de nem bánta, kikapta belőle. S akkor, akkor megszólalt a hang, amelyre vágyott, amely ott dobolt a fülében. Apró, kényeskedő csörrenéssel esett le a gyűszű. Gurult, gurult, aztán megállt. Ép a csizma orra előtt.

Jóska odarohant, felkapta és csak szorította, szorította. Az ujjából kiserkedő gömbölyű vércsöpp vörösre mázolta a szigorú kis kupakot. Életet adott neki. Mert élnie kell. Mintegy hívószóként, mozzanatként, hogy soha de soha ne feledje a hosszú téli estéket. Hogy érezze, az ujján érezze a törődést, gondoskodást. A tudatot, hogy lesz holnap. Azt a picike kis melegséget a lelkében, ha a gyerekeire gondol. Gazdagságban, szegénységben. Emberként. És persze örökéletűen, mint az az apró, vércsöppes gyűszű.