- Manci! – harsant a hang az apró házban. Az ajtó tárva-nyitva, apró kis legyek lejtették boldog táncukat a beszűrődő napfényben. Meleg volt, pokoli meleg. A nap nem fukarkodott.

- Manci, Mancííííí – kiabált türelmetlenül az öreg, rozoga létra tetejéről.

- Jövök már, Pistám, jövök.

Apró, hajlotthátú kis öregasszony toporgott a létra alá.

- Itt vagyok – mondta nyugodtan.

- Add már ide azt a szöget, olyan nehezen mászok fel meg le – dohogott az öreg a létra tetején.

Manci engedékenyen adta fel az öreg bádogdobozt a szögekkel. Az öreg csörgött egy ideig, válogatott a vegyes szöghalmazból, majd serényen elkezdett kopácsolni. Megbékélt a világgal, pár másodperc és halkan, öregesen elkezdett dúdolni: „ Denemazééééér, hanemazéééér, koszorúúúúút, ha meghalóóóóóóók…”

Manci legyintett egyet, bolond, vén bolond az én öregem, hát hova készül már meghalni? Az öreg közben egykedvűen kopácsolta a makacs szöget a helyére.

- Így ni – mondta. Ez kész.

Leszállt a létráról, Manci biztos kézzel tartotta. Le ne essen Pista… Felnézett az öreg lámpára, azt tákolgatta az öreg. Bármilyen furcsa is, megállt a helyén a szögtől. Ügyes ez az én öregem – gondolta. S ez a kis ház, ez az apró kicsi ház, ez makacsul áll a helyén. Ezernyi emlék rohanta meg hirtelen. Egy egész élet kínja, küzdelme. De megérte. Lám, milyen szép asszony lett Marika lányuk. Milyen szép unokákkal ajándékozta meg őket. S bizony szépen élnek ott a messzi fővárosban. Bár tudná őket jobban segíteni – sóhajtott fel. S vajon majd egyszer, ha ők már nem lesznek, mi lesz a kicsi ház sorsa? Marikáéknak nem kell, eladják majd? Vagy meghagyják, s szép lassan kihal a lélek is a falak közül?

Csak állt a szoba közepén, s gondolkodott. Pista közben kicipelte a létrát a házból, kint szöszölt a fészerben. A fészer. Az öreg, toldott-foldott kis fedelével. Az öreg szerszámok. A szigorú bádogdobozok csavarokkal, szögekkel, s ki tudja még miféle kincsekkel. A régi motor, pókcsaládok vertek tanyát rajta, és mégis. Nagy kincs volt, nagy kincs. Mi lesz mindevvel?

Hirtelen furcsa érzés fogta el. Mintha gyomorszájon vágták volna. És egyre hatalmasabb és hatalmasabb lett. Nem tudta okát adni, csak fájt. Megtántorodott, gyorsan megkapaszkodott a szék támlájába. Tudta, hogy baj van. Nagy baj.

Hirtelen egy alak takarta el az ajtót. Felnézett lassan. Tudta. Anya volt, hát tudta. Megérezte. Marika állt ott. Az ő egyetlen lánya. A háta mögött az unokák, csendesen.

- Marikám – tört fel belőle – Marikám, baj van?

- Anyukám, édes Anyukám, hazajöttünk…végleg. A ház oda. Elvitte a bank… És feltört belőle a zokogás vadul, megállíthatatlanul. Anyuka bátorítóan ölelte át zokogó lányát.

Ezért. Ezért foldozott Pista. Mert soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Ezért kincs a bádogdoboz és az öreg motor, meg a fészer. Nem csillog, nem villog, csak biztonságot ad.

Hát így történt. Így történhetett meg az, hogy az öreg ház mégsem lett lélektelen. Csak a világ, amely az öreg, girbegurba falakat körülvette.