Évek hosszú során át ajéndékkal örvendeztette meg az elsőéves hallgatókat a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke. Tudtuk, hogy nagyon érdekes lesz, nagyon különleges lesz, és ott KELL lenni. A felsőbb évesek se árulták el, hogy mi az. Volt, aki azt mondta: öltözzetek ünneplőbe. De komolyan. Ezt valamiképpen mindenki megszívlelte, de csak módjával, egy kicsit. Nehogy a többiek kinevessék, ha úgy adódik, azaz nem úgy adódik, ahogy vártuk. Aztán már a kapuban várt bennünket a kiírás, hogy nem a szokásos terembe várnak minket, hanem egy sokkal nagyobba. Ennek, mint később kiderült komoly oka volt. Mi pedig egy kicsit lelombozódtunk, amikor láttuk, hogy a felsőbb évesek közül is sokan ott vannak. Ennek halkan hangot is adtunk várakozás közben. Egyikük így válaszolt: hidd el, a ti ajándékotok, csakis tiértetek jön el. Ekkor derült ki, hogy az ajándék valaki.

Már nyílt is az ajtó, s mintegy a várakozás fokozásaképpen mikrofonos és kamerás emberek tódultak be rajta. No nem annyi, mint manapság szokásos, de minden valamire való magyar nyelvű média képviseltette magát. Aztán a tanszékvezető félteste jelent meg, látszott, hogy valakit erősen támogat. Végül belépett. Alig hittünk a szemünknek, kutattuk a hasonlóságot az agyunkban rögzült kép és Ő közötte, de a felsősök felugrálása és üdvrivalgása bizonyossá tette:ő KÓS KÁROLY. Már kicsi volt és töpörödött, de még elég fürgén mozgott, s nagy buzgósággal hessegette maga elől a sleppet.

- Megmondtam, hogy ne engedjétek ide őket. Tudhatjátok, hogy én nem szeretem ezeket a tárgyakat. Én azért jöttem, hogy a fiataloknak beszéljek, ha még mindig engem akarnak meghallgatni. Vén vagyok én már, mit mondhatnék nektek? Én már semmi újat nem tudok, mindent leírtam, amit mondani akartam, vagy tudtam. Csak miattatok jöttem, hogy lássalak. Lássam hogy még ennyi fiatal ITT  van, hogy nem hagyjátok elveszni a szót, a magyarokét. S ezt meg akarom köszönni nektek. A magyar nyelvet művelni nagy feladat, mert a nyelv nélkül semmi sincs.

Aztán mégis elmondta -  a mikrofonokat sűrűn elkanalazva, elpofozva maga elől -  azt, amit szerinte már annyiszor elmondott, de ránk minden szava és gondolota újszerűen hatott, és igazabbnak tűnt, mintha mások mondták volna. Én akkor úgy éreztem, hogy még senkit sem hallgattam ennyire szívesen. Még órákig hallgattuk volna, de... elment. Nem búcsúzkodott, mert nem szeret, s mert "én mindig veletek leszek".

Kérdezni nem lehetett, utána menni se, kikísérni se. Később megtudtuk, hogy nehezen vállalkozott az útra, erősen fárasztja az ilyesmi. Ezért kaptak helyet a felsőbb évfolyamokra járók is a teremben, mert minden bizonnyal ez volt Kós Károly utolsó vendégeskedése az egyetemen, nem lehet megtagadni tőlük a részvételt. Bizony valóban így volt, ilyen ajándékkal többé nem tudták meglepni az elsőéveseket.

Kolozsvár dél-nyugati részén, a Mócok útja 84. szám alatt található  a Kós Károly tervezte Felsővárosi Református-, közismertebb nevén, a Kakasos templom.