A gernyeszegi Demeter János bácsi 89. életévét tapossa, de ennek ellenére, a környék talán egyetlen igazi szabómestere. Naponta keresik fel különböző kérésekkel a helyiek és a szomszédfalvakból érkező kuncsaftok, János bácsi pedig szívesen teljesíti óhajukat. 1935-ben gyártott, Csepel típusú varrógépét, több mint 100 éves, 5 kilós vasalóját büszkén mutatta látogatásunkkor.  

János bácsi szülei, a Trianon döntést követően, Dél-Erdélyben, a bányaságon vállaltak munkát. Itt született 1924-ben Aninoasa-n a későbbi szabómester, akit román iskolába járattak szülei. „A környéken nem volt magyar iskola, de volt egy előnye is a dolognak, jól megtanultam a román nyelvet. Hat osztályt végeztem, aztán inasiskolába adott édesapám, hogy elsajátítsam a szabómesterséget. Volt a településen egy Bereczki nevezetű, marosjárai származású szabómester, tőle tanulgattam a szakmát.”- emlékezett vissza János bácsi, aki elmondta, hogy az inasokkal érdem szerint bántak. Aki tanulékony, pontos és őszinte volt, azt megbecsülték, aki nem felelt meg az elvárásoknak elzavarták.

Négy év inaskodás

            Az inasévek alatt reggeltől estig, napi 13-14 órát dolgoztak, de fizetést nem kaptak, az elvégzett munkát tandíjnak minősítették. „Először a gyűszű és a tű egyidőben való egykezes használatát kellett megtanuljuk, aztán a varrógép szétbontását, összerakását, olajozását. Végül eljutottunk a gép használatáig, de csak selejt anyagokkal dolgozhattunk, mivel a szövet nagyon drága volt, nem lehetett a minőségi anyagot elrontani. Öt-hat hónap után már komolyabb feladatokkal bízott meg a mester: a nadrág szárának az összevarrásával, zsebzéssel. A szabást viszont nem engedélyezte, oda nagyobb tapasztalat és igazi szakértelem kellett.”- fogalmazott a szabómester.

            A második bécsi döntés után, a család hazaköltözött Gernyeszegre. A román rendőrség engedélyezte a visszatelepedést, de csak nagyon kevés holmit, alig néhány kisebb bútort hozhattak haza. A „kicsi magyar világban” János bácsi szabászati tanfolyamot végzett, majd Abafáján kapott állást, mint szabósegéd. „Márton Sándor szabómesternél dolgoztam, aki elégedett volt munkámmal és megbízott bennem. Amikor 1943-ban behívót kapott, rám bízta a műhelyt. Én megúsztam a háborút, mert az orvosi vizsgálaton nem feleltem meg. Restelltem a dolgot a kortársaim előtt, s a lányok is lenézték azokat, akik nem kaptak behívót. Az általános mozgósítás idején  megtartott sorozáson 75-ön voltunk egyszerre. Nyolcan felmentést nyertünk a bizottságtól, a többieket kivezényelték a frontra.”- mondta, majd csendesen hozzátette, hogy mindezek ellenére, a háború után három évig volt román katona.

A háború forgatagában

            Amíg lehetett dolgozgatott, de egy napon megjelentek a kakastollas csendőrök, s utasították a gernyeszegieket, hogy csomagoljanak fel, mert közeleg az orosz, s rövidesen harcok színhelye lesz a falu. Kezdetben kevesen készültek elhagyni otthonukat, de aztán megértették, hogy menni kell „Bezártam az abafáji szabóműhelyt, otthon összeszedtünk néhány dolgot, s útnak indultunk. Hajónak neveztük azt a vasból készült, tutajhoz hasonló vízi járművet, amivel átvittek a Maroson. Vajdaszentiványon áthaladva menekültünk Beresztelkéig, ahol a papilak pincéjében meghúzódva vártuk a fejleményeket. Szerencsésen túléltünk egy bombatámadást, majd a fegyverek elhallgatását követően visszatértünk Gernyeszegre. Hazatérésünk alatt váratlanul lőni kezdtek a közelünkben, aknák robbantak, rengeteg halottat láttunk.”- emlékezett a szabómester. Alig értek haza, az oroszok összegyűjtötték a férfiakat, akik parancsot kaptak egy rögtönzött híd elkészítésére a Maroson keresztül. Zuhogó esőben dolgoztak, az orosz parancsnok több mint 10 ezer téglát hordatott a helyszínre, hogy az orosz kocsik ne süllyedjenek el a sárban. A híd benzines hordókból készült, s miután befejezték, az elesett katonák holttesteit kellett összegyűjtsék és eltemessék a falu határába. Megtudtuk, hogy jeltelen sírokban nyugszanak az elesettek, később felszántották és bevetették a helyet.

A Csepel varrógép megvásárlása

            A háború utáni években nem volt munkája a szabóknak, szövethiány volt mindenfelé, később a ruházati cikkeket jegyre adták. „Nehéz idők jártak, működési engedély váltottam, de keveset kerestem. A cégtáblám még ma is megvan, valahol a padláson, Szabó Mihály tanító barátommal készítettük. Kezdetben egy Gólya Banditól bérelt Singer géppel dolgoztam, amivel azelőtt székely harisnyákat készítettek. 1951-ben vásároltam az 1935-ben gyártott Csepel varrógépet, amit azóta is folyamatosan használok.” – mutatott büszkén mestersége címerére. A 60-as években a gernyeszegi kisiparosokat is kényszerítették, hogy szövetkezetbe társuljanak. Demeter János Kolcsár Domokossal állt össze, s két varrógépet vásároltak a műhelybe. Felmérték és megértették annak a veszélyét, hogyha egyszer beviszik az otthoni gépeiket a közösbe, soha többé nem vihetik majd haza. Tíz évet dolgoztak együtt a szövetkezet keretén belül, de anyag szempontjából nem volt felhozatal, így kevés volt a munka, s gyenge a fizetés.

A Teleki-kastély szabója is volt

            „A TBC megelőző központ igazgatója, Albu doktor felkérésének eleget téve lettem a Teleki-kastély szabója. Papíron más beosztásban szerepeltem, de szabóként dolgoztam a pompás épületben. Örültem a lehetőségnek, mert a fizetésem 600 lejről 1000 lejre nőtt. Sajnos, én voltam az utolsó alkalmazott, ezért leépítést velem kezdték, s öt év után megszűnt a munkahelyem. Albu doktor azonban nem hagyott cserbe, s intézkedett, hogy egy hasonlóan előnyös, jó álláshoz jussak.” – mondta János bácsi, akit anyagkezelő munkásként alkalmaztak a gernyeszegi egészségügyi lerakatnál. Később, főnöke, Tódor Sándor tanácsára két év „gyorstalpalást” végzett az iskolában, hogy meg legyen a raktárosi tisztséghez szükséges nyolc osztályt. Persze, a szabómesterséget továbbra is megszakítás nélkül gyakorolta, jól fogott az állami fizetés kiegészítése. Szabadidejében a gernyeszegi sportélet fellendítésén fáradozott. „Az első gernyeszegi futballcsapatot én alapítottam 1950 körül, önkéntes munkával. Később is sokat segítettem a fiúkat, hosszú ideig jártam ki a meccsekre. Fáradozásaimért 2007-ben elismerő oklevelet kaptam a helyi önkormányzat részéről”- jegyezte meg.

Ma is akad felkérés

            Napjainkban, a másodkézből vásárolt olcsó, de minőségi ruhák miatt, a szabók mondhatni csak igazításokat, átalakításokat végeznek. Így van János bácsi is, aki 2010-ben készítette az utolsó készruhát. „Meg tudnám csinálni ma is, de nincs rá igény. Életemben nagyon sok női- és férfiruhát, díszes vőlegényi ingeket készítettem minden korosztály részére. Most sem panaszkodhatok, hiszen szinte állandó jelleggel van munkám. Marosvásárhelyről is jönnek kliensek, többek között, két doktornő is rendszerint hozzám fordul, ha átalakítást kell végezni. Gernyeszegiek naponta jönnek ilyen-olyan kéréssel. Képzelje, a közelmúltban Maroshévízről is volt egy vendégem, aki több ruhát hozott módosításra.”- tette hozzá a környék talán utolsó „vérbeli” szabómestere.

János bácsi egyedül él, főz, mos, takarít, és szinte mindennap leül a 78 éves Csepel varrógép elé, amely már családtagnak számít. Feleségét, akit ágyban fekvő betegként közel egy évtizeden át ápolt nagy türelemmel, nyolc éve vesztette el. Nem volt könnyű az élete, de nem panaszkodik, nem elégedetlen. Büszke lányára, két unokájára, négy dédunokájára, de a több mint 100 éves vasalójára is, amely a monarchia idejéből való. János bácsit egykor úgy tanították az inasévek alatt, hogy minden ruhadarabot példásan kivasaljon, mielőtt a kuncsaft kezébe adja. A 89 évesen is jó egészségnek örvendő szabómestert ma is a pontosság, lelkiismeretesség, minőségi munka jellemzi.

                                                                                                            Kép és szöveg: Berekméri Edmond