Egy jó barátomtól kaptam az alábbi írást, melyről úgy gondoltam érdemes közreadnom:

" Az utolsó táltos

Magosán a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak
titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú év­századokkal
ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges
szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú
éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadon­ban, ahol sem az
idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy
máglyán megégethessék.

Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy
szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt
nyugati gyepűról.

Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból.
Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s
odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a
be­fagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.

A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burko­lózva
lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vál­lán, abban
szárított hús, tűzgyújtó szerszám és néhány pogácsa. Hóna alatt pedig egy
cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és
szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltet­tebb kincsét
menekítette volna benne tolvajok elől.

Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alak­ját
mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú,
mél­tóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.

- Ott megy a táltos! - rikkantotta el magát a torony őre. - Fogjuk el él­ve!
Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!

Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos
nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt
léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part
biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van,
s nem ember szándékában.

A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok kö­zött. Már
kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői,
amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó
teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repe­dés széles árkában
meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az
üldözőket.

- Hála néked és áldás, vizeknek Ura! - morogta halkan az öreg táltos, és
lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé.

Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton
jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és van­nak még ma
is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a
magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Bada­csony szikláit, s
amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sö­tét vizének.

Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos,
s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel
fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a
vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten
papjainak menedéket ad.

Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras
pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezet­ték
tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen
papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon
érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna
vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon, ígérték, hogy elrejtik úgy,
hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. Dolgom
van keleten - mondta -, fontos dolgom.

S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában,
tarisz­nyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás
holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte
vedlett ta­lárját. De ment tovább.

Mire elérte a rónaság végét, az. erdélyi hegyek lábainál kifogyott min­den
ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis
fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák
lombja sárgult már. Ősz volt. Egy asszony hajolt föléje.

Hol vagyok? - kérdezte az öreg táltos. - És ki vagy te, leányom?
Látó-asszony vagyok felelte az asszony, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól
tanultam volt.

-  Akkor mennem kell innen  sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált
felkönyökölni, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.

Az asszony szelíden rámosolygott. Jó ideje útban lehetsz, táltos  mondta,
már nem égetnek boszor­kányt többé magyarok földjén, Kálmán király törvénybe
mondta, hogy nincsenek boszorkányok. Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva
nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:

-  Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene! Úgy
legyen, tette hozzá halkan a látó-asszony.

Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi cser­melyek
lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony
átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei
népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma he­gyei közé, székelyek
földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy
kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton ide­gen papok és zsoldosok
halálra keresik az öregisten hűséges szolgáit.

Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Két oldalon egyre
meredekebbek lettek a hegyoldaluk, míg végül is a folyó már nem is volt
folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebes vizű patak. Eltelt a ta­vasz,
el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő,
a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken.
Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy
útjának végére ért. Hazaérkezett.

Életének utolsó néhány évét fent töltötte a havasban, székely pásztor­népek
között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről
eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleil­lesztették a
maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy
keresztények között él.

Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a
testvér­fáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első
loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem
víz­zel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi
fa-templomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között
sza­badon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten
szép­nek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.

Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasz­totta a
székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy
vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérde­zett semmit,
csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy kes­keny, meredek
csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutot­tak az égbe. Azt se
kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.

A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan
gyönge volt.

Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mo­hára.
Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők
végeláthatatlan zöldje.

Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart,
titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött.

Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt,
és pengéjén az ősi ékírás jelei.

A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.  Isten kardja - szakadt
föl belőle a szó.

Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot mondta akadozó han­gon az öreg
táltos. Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el
rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük
itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt,
ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senki­nek. Meg kell
ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide,
egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod.
Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen
valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának
felelősségét. A székely meghajtotta a fejét.

-  Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus
Krisztus­ra - mondta áhítatosan suttogva.

-  Majd fölemelte a fejét és hangja meg­csendült keményen.

-  És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a
szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondo­zom Isten
Kardját!

-  Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magá­ból, és átkozott
legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!

Igy történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta
századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés
békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég
volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való
székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vet­te át a nagy titok tudását,
és évente egyszer felment egymagában a ha­vasokba, hogy gondját viselje
Isten kardjának. Mikor kivénült, legidő­sebb fiát vitte föl magával a titkos
helyre, letérdeltette, és elmondatta ve­le ugyanazt az esküt, annak minden
szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején
az utolsó táltos előtt.

Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely
a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki éven­te egyszer
eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogada­lomnak.

Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az
utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe
súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig
tudott:

- "Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a
hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani
időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa
szerint!"

Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap
után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, ami­kor egy
akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön."