Kedves barátaim!

Nem is oly régen,csak egy pár napja történt,hogy sétára indultam a Margit szigeten.Arra gondoltam,hogy ott a természet csendjében,madarak éneke közt megnyugszom majd.Békét kerestem,nem a világgal,hanem önmagammal.A fák közt sétálva néztem a Teremtő által adott csodát.Minden évszakban legalább egyszer meglátogatom a szigetet.Mindig más és más színben pompázik a természet,engem ez mindig is megnyugtatott.Volt,hogy érzelmeim elől menekülve jöttem ki ide;idejöttem,ha boldog voltam  és idejöttem,ha az emberi gonoszságot akartam elfeledni.Most is idejöttem,mikor ugy éreztem minden összeesküdött ellenem.Aggodok a jövő miatt,aggodalom tölt el,ha arra gondolok,hogy betegségemet gyerekeim is öröklik.De nem ez a lényeg,nem erről akarok írni.A jó Isten elrendezi ezt is.

Miközben sétáltam,arra gondoltam,hogy mi emberek sokszor csak végigmegyünk a szigeten,talán megcsodáljuk a tavat és a benne lévő kacsákat,halakat,teknösöket;hallgatjuk a zenélő kútat,megnézzük az állatkertet,a zenélő szökőkútnál nézzük,hallgatjuk,csodáljuk a víz játékát a hangszoróból jövő zene mellett.Megcsodáljuk a szebbnél szebb virágokat és eszünkbe sem jut talán,hogy a sziget parkjában és még sok helyen a szigeten emberek fáradoznak azon,hogy nekünk szépet alkossanak.Mindig más és más virágokat ültetnek el szépen elrendezve. Rendben tartják az egész szigetet,takaritanak,hisz sokan maguk után hagyják a szemetet.

Gondolataim össze-vissza cikáznak miközben készítem a sok szép képet,utam során hallgatom a madarak csivitelését,lesem őket,hátha le tudom őket is fotózni.És közben folytatom utamat;gyerekek játszanak,biciglisek kerekeznek el mellettem,kutyák rohangálnak a réten és hajléktalan emberek pihennek a padokon vagy éppen gondolataikba mélyedve sétálnak.Mi legtöbbször szó nélkül csak elmegyünk mellettük,talán még undorodva félre is huzodunk,néha talán alamizsnát is adunk nekik.De legtöbbször semmit nem teszünk.Miközben őket nézem és probálom lencsevégre kapni (persze diszkrét akarok maradni) ,az egyik kutyáját fésülő nő észreveszi,hogy lefényképeztem.Nem kiabált rám,hanem kedvesen mosolyogva hozzám szólt.Nem tudtam eljönni mellette anélkül,hogy válaszolnék.Táskámban ott volt egy szelet kenyér és miközben válaszolgattam neki,arra gondoltam neki adom.Nem sokat teketoriáztam;elévettem és átnyujtottam.Általában,ha egy hajléktalannak ételt ad az ember,még goromba szöveket is kap hálából vagy roszabb esetben hozzád vágják.De ez a nő kedvesen megköszönte és megkérdezte,hogy ugy-e nem veszem rossz néven tőle,ha megossza a kenyeret a kutyájával.Megnyugtattam,hogy nem és elköszöntem.

És ekkor ugy éreztem megnyugodtam.Lecsillapodott a bennem duló vihar és csak arra tudtam gondolni,hogy miért kesergek én,mikor vannak nálam is szerencsétlenebb emberek .Hiszen nekem ott vannak a gyerekeim,hamarosan nagymama leszek és vannak barátaim,akikkel megoszthatom örömöm és bánatom egyaránt.De a legfontosabb,hogy van Istenem,aki látja minden gondolatom és akire mindig számíthatok.És hiszem,hogy ő mindig is velem marad,bármi történjék is.