Az emberek ártatlan arccal hazudnak,
s visznek az erdőbe bele.
Csodaszámban találmányokat gyártanak,
s a szép természet pusztul el kezeik alatt.
Kinevetnek, és kigúnyolnak,
minket, földünket, s kik embereket védik.
Falakat emelnek, nagy vermeket ásnak,
s csak lassan minket mind beletaszigálnak.
Városok nőnek, terek, hidak, és utcák,
erdők tűnnek el, okultan, de kiirtják,
vizek múlnak, emberszennyel elpusztulnak,
s rám, kinek ez fáj, most megvetőn gondolnak.
Mondanak sok minden rosszat, szóval rólam,
megvetik hitem, s békés magyarságomat,
vetik magját a gyűlöletnek, bosszúnak,
veszejtik hitét a nemzetnek, s hazának.
Nem érték, mit én e világban szeretek,
kitépnék lázadozó harangszívemet,
a Broadway-n New-Yorkban felfüggesztenék,
s mint indiánok a skalpokat rettentetnék.
Lázadásommal rémisztő példa lennék,
nemzeteknek, hitnek, s népi hagyománynak,
megmutatnák ők biztosan e világnak
hogy lehetsz bármily okos, de úr az a pénz.
Ki vagyok én itt hittel Istennek gyermeke,
kinek fontos az, hogy fáj szegénynek szíve,
a templomok lassan magukra maradnak,
hívek demokráciában éhen halnak.
Valami félre csúszott történelmünkbe,
mert nem látják a fától az erdőt benne,
sorstalanságban szép csendben elveszejtve,
Istenünk, hazánk, s magyarságunk nemzete.
18.09. 2012