Csöndes esküvő volt a Rozál és Tibor esküvője. Csak a családtagok, szűken harmincan ültek be az anyakönyvi esemény után a Fényes külön termébe. Ötfogásos ebédet rendelt a meghívottak részére a családfő – Rozál édesapja, Nagytelekdi Tamás. Előétel, húsleves – a hagyományos -, sültek, vargabéles és asztalbontás előtt fagylalt, vagy puding-kehely. Akkoriban jött divatba a maszlina (olajbogyó), a mandzsúriai ikra, az aszpik. Nem kell mindenféle dekadens, nyugati befolyásra gondolni, a Nagytestvér szállította ezeket a különleges ínyencségeket. A maszlina rövidesen közkedvelt lett, mint borkorcsolya, első sorban a fekete változata. Sőt, nem is ismertünk eleinte másfélét. Ezt talán Görögországból importálták, sós vízben, nagy hordókban tárolták hűvös helyen, s onnan adagolták ki kilós, félkilós adagokban. Az asztalra csak 10-15 szemet tettek ki kis tálacskában. A mandzsúriai ikra már nehezebben kapott helyett az előételek sorában. Ezt a rózsaszín-vörös, áttetsző, borsószemnyi gömböcskékből állott, és erősen halszagú, olajos, sós ízű ínyencséget vajas kenyérre téve kínálták. Rejtély, hogy miként került hozzánk, mikor a hazájában is ritka és drága különlegesség. Főként kamcsatkai halakból (lazacból) nyerik. Harmadiknak említettem az aszpikot, amit addig csak kocsonyának ismertünk. Kis üveg tálkába helyeztek enyhén sós zselatinba ágyazott libamájat, körítve főtt tojással, és néhány szál petrezselyemzölddel - ugyan ezt velővel is. Mindez újdonság volt, és egy étkezés rangját emelte, ha ilyen falatokat szolgáltak fel. Tamás apa mindenképpen azt akarta, hogy emlékezetes legyen ez a családi esemény, s nem sajnálta a kiadásokat. A vendégek váltig meresztették a szemüket, mikor az asztalon meglátták ezeket a különleges előételeket.

 Apa szíves szóval köszöntötte a vendégsereget és a vőlegényt. Hol volt már az a tartózkodás, amivel eleinte fogatta Tibort! Napról napra enyhült benne a feszültség, ami nem csoda, hisz udvarias, tisztelettudó ember Tibor.

- Emlékszel apatárs – koccintotta oda poharát a Déneséhez -, mikor először találkoztunk a fiad biztatásár? Mennyit csodáltam a kis műhelyedet, ahol mindenféle okos masina sorakozott, meg azok a gyönyörű modellek. Autók, hajók, mozdonyok. Most már megmondhatom, hogy a mozdonyok, meg a vagonok csábítottak hozzád.

- Nagy szenvedélyem a modellezés. Felét sem láttad még, amiket eddig összeraktam.

- Leakadtam a mozdonyok és vagonok, szerelvények csodálatánál. A Krasnaya Strela (Vörös Nyíl) mozdonya a kedvencem ma is.

- Nekem mindegyik a szívemhez nőt, rendesen beleszerettem abba, amelyiken éppen dolgoztam.

- Akkor is az 1931-es modell, elképesztően jó! Gyermekkorom óta szerettem volna végig utazni a távot Moszkva és Szentpétervár között és vissza. Most pedig, ha nem is sikerült felszállnom rá, nálad láthattam, kezembe vehettem, végig húzhattam rajta az ujjamat. Jó érzés volt! –kacagta el magát a végén.

- Erre koccintsunk!

 Szemben, az asztal másik oldalán a két örömanya beszélgetett, ismerkedett egymással, kitárgyalták az összes közös ismerőst az „emberszólás” jegyében, s miután ezt a témát kimerítettél, rátértek minden asszony örökös gondjára, a sütés-főzésre. Hamarosan el is mélyedtek a zserbó készítés rejtelmeiben, amelyben Marcella, Tibor édesanyja volt a tapasztaltabb. Ez azonban nem okozott közöttük vitát, sőt Margit néni szívesen tanult újabb konyhatechnikákat.

 Az asztalvégén néhány vidám cimbora dalra fakadt, s a vendégsereg nagy része átvette a nótát. Népdalok, műdalok váltogatták egymást, a szemekben csillagok gyúltak. Csak Vass Lajos arcán nem látszott öröm. Első rangú cukrászmester hírében állott, de most nem a sikeres tortakülönlegesség feletti öröm sarkalta szólásra. Inkább düh és elkeseredés tükröződött a szemeiben, ahogy gesztikulálva magyarázott a mellette ülőnek.

- Én, érted? Én, a megye első cukrászmestere nem süthetem a saját receptjeim, tapasztalatom, tudásom szerink a tésztákat, krémeket, tortákat. Te érted ezt?

 Beszélgetőtársa, Molnár Miklós, akinek foglalkozása is a nevével azonos, csak hümmögött, s bólogatott.

- Olyanok írják elő nekem, hogy mit tegyek bele, mennyit, mikor, akik életükben habverőt is legfentebb képen láttak! Azt hiszik, mindent jobban tudnak mindenkinél, mert…

- Hallgass! – szólt rá Molnár Miklós.

- Hallgassak, azt mondod, de nem tudod, mi folyik ott nálunk hetek óta! Lejönnek onnan fentről az elvtársak, és parancsolnak, utasítanak a párt nevében, s jaj neked, ha semmibe veszed az utasításaikat. Rögtön kikiáltanak osztályellenségnek, nyugat bérencének, s örülj, ha csak megbírálnak, s nem váltanak le. Sőt még le is tartóztathatnak, ha sokat makacskodsz!

- Jobb, ha most ezt a témát ejted!

 Az asszonyok valamit észrevehettek, mert félbe hagyták a „sütkérezést” és közrefogták Vass Lajost.

- Lajoskám, tudja azt a nótát, hogy…

- Hagyjatok békén!

 A zenészek éppen egy lágy tangót kezdtek húzni.

- Hölgyválasz! – rikkantotta Margit néni, s hiába tiltakoztak, a két férfit kicipelték a táncparkettre.

- Mi volt az a dolog, amitől úgy felháborodott, kedves Lajos?

- Munkahelyi bajok.

- Mégis?

- Hát, ha tudni akarja, Margitka drága, áttettek a pékségbe, hogy bővítsem a pékáruk választékát, mikor még a kenyérből is állandó hiány van az üzletekben. A helyembe pedig hoztak az ország másik végéből egy megbízható párttagot. Ez a helyzet!

- Nem csodálkozom, hogy dühöng!

 Vass Lajos, ahogy kimondhatta, ami keserűség benne összegyűlt, kissé megnyugodott. Ahogy vége lett a számnak, visszamentek az asztalhoz, de Margit néni nem hagyta magára, intett Dénes feleségének, hogy üljenek le az ő helyére. Lassan aztán elfogyott étel-ital, s a nóta is, és a násznép szedelőzködött, indult haza. Kint az utcán egy darabig még csoportokba verődve haladtak, csak Molnár Miklós maradozott le észrevétlen a társaságtól. Egy bőrkabátos férfi érte utol a járdán, és a közeli virágüzlete mutatva szólott, hogy ott várja meg.

- Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló leány.

- Még válogatok – válaszolta Miklós.

Komótosan végig vizslatta a cserepes virágokat, aztán a vágottakat, míg végül kiválasztott egy szál piros rózsát. A virágárus ügyesen celofánba csomagolta, s mikor éppen nyújtotta volna a férfi felé, belépett nagy garral a bőrkabátos.

- Éppeg egy ilyen virágot kérek én is! – kiáltotta már az ajtóból – Hogy vagy szépségem? – fordult szembe a virágárus lánnyal.

- Csókolom, Nélu bácsi! Egy szál rózsa elég lesz?

- Hármat kérek!

 E beszélgetés alatt Molnár Miklós kilépet az üzletből, s két házzal arrább komótosan megállt kezében tartva a most vásárolt virágot. Kevés idő múlva megjelent a bőrkabátos is, akit Nélu bácsinak titulált a virágárus.

- A násznép elment már gyere, sétáljunk, s közben mondd el mi történt! – fogta karon Miklóst, aki rendre elsorolta, mi volt a trakta közben, s utána.

 Ráérősen sétáltak a szürkületben, senki figyelmét nem keltette fel két, virágot vivő férfi látványa.

- Vedd el ezeket a rózsákat! – szólalt meg Nélu, miután végig hallgatta a jelentést – Ajándékozd oda valakinek. Péntek délután találkozunk a Muskátliban, meghívlak egy kávéra, de a cukrászunkról addig se feledkezz meg! – s ezzel sarkon fordult és elsétált az ellenkező irányba.

 Margit néni egész héten azt leste, vajon milyen következménye lesz Vass Lajos kirohanásának, s mind törte a fejét, mondott-e a hatalomra nézve valami elmarasztalót, amiért felelősségre vonhatnák. „Mondott bizony” – dünnyögte magában.

- Mit motyorogsz? – kérdezte Marcella néni.

- Azon gondolkodom, hogy Lajos biztos megüti a bokáját a szájalása miatt.

- Várjuk ki a végét!

- Valamit kellene tennünk. Figyelmeztessük Lajost, készüljön fel a vádakra, vagy mi.

Végül nem szóltak neki, csak figyelték, várták, lesz-e következménye a dolognak. Hetek teltek el, talán még egy hónap is, de más hír nem volt, minthogy a cukrászműhely új főnöke sikeresen lerontotta a sütemények és más termékek minőségét. A híres zserbószelet olyan lett, mintha fűrészporból készülne, s ugyan így járt a linzer, az isler, a Rigó Jancsi, a dobostorta, meg az összes többi. A pékség ezzel szemben újabb termékekkel lepte meg a vásárlókat. Három féle lepényt készítettek: túrósat, káposztást és lekvárosat. Sikeres kezdeményezésnek bizonyult, a pékséghez tartozó mind a tizenöt szövetkezeti bolt kért belőle. Úgy tűnt, hogy a „zsörtölődéseknek” nem lett következménye. Úgy látszik, a sikeres munka a pékségben, párhuzamosan a cukrász műhely lezüllésével elnézővé tették a párt korifeusait - látszólag.

 Margit néni a csütörtöki hetipiacon futott össze Vass Lajossal.

- Rég nem láttam, kedves Lajos! – rohanta le köszönés helyett a meglepődött embert – Nem találkozunk a lakodalom óta. Akkor bizony nagyon maga alatt volt. Megnyugodott már? Hallom, hogy sikerült az új munkahelyén szép eredményeket elérni!

- Jól vagyok. Igen. Nincs semmi bajom. Nem is volt!

- Hogy mondja?

- Valamit félre tetszett érteni!

- De…

 Nem tudta folytatni, mert Lajos megfordult, s elsietett. Még csak el sem búcsúzott. Margit néni értetlenül rázta a fejét. „Ezzel az emberrel meg mi van?” – morfondírozott magában. „Teljesen ki van magából fordulva. Hmm!” Megfordult, lássa merre ment Vass Lajos t, de hiába, már eltűnt az emberek között. „Jól ráijeszthettek!” – ötlött fel benne a viselkedés valószínű magyarázata. „Ez biztos így van!” – bólogatott, s indult hazafelé.

- Összefutottam Lajossal – kezdett bele a kurta-furcsa találkozás elbeszélésébe otthon.

Tamás bácsi szó nélkül hallgatta a beszámolót, csak a végén jegyezte meg:

- Örüljön, hogy nem vitték el!