Lesi sógor búsan telepedett sörével törzsasztalához, az Aranysárkányba.

Nagy baj van, markolt verejtékes homlokába, az első korty után szuszogva. No, szólt résztvevően Puszi úr, egy rummal próbálva vigasztalni törzsvendégét. Addig ette az életüket az a semmirekellő Gugy Jóska, míg be nem beadták a jószágokat közösbe. Volt sírás, mikor a Csillagot meg a Fecskét kivezették, azok meg majd felrúgták az elvtársakat a pártbizottságtól. Sárkányok azok, nem is lovak. De akkor sírt a legjobban az asszony, mikor elvitték a szép kis üszőt meg az anyját, a Bözsit. Leadta az a napi huszonöt literjét mindig, abból volt pénz a háború után a gyerekek cipőjére, ruhájára, olyan volt az, mint a családtag. Reggelente langyos vízzel itatgatta kedves jószágát Lesiné, született Virág Boris, néha cukrot vitt neki dugva, a kötője alatt, s volt, hogy este, lefekvés előtt is kinézett rá, nem vágja-e a kötőfék azt a gyenge húsát, tiszta-e az alom alatta. Mikor aztán megellett és egy reggel meglátták, mint áll a zsemlyeszín, csillagos homlokú kis boci bot lábacskáin az anyja mellett, még Lesi sógor is elandalodott a látványon és titokban elmorzsolt egy könnyet a munkásinge ujjával. Hogyisne, úri jószág volt a Bözsi, az anyja még a Dezsőffy birtokról került hozzájuk, mikor a front elöl megfutott az öreg tekintetes meg a családja. Éjszaka volt, mikor Pista, a belső inas megverte az ablakukat, sose feledi. Ott állt az öreg grófné az istállóban, és kicsordult a könnye. Körülötte a drága szép faj tehenek, de mind közül a Kedves, a Bözsi anyja volt a legszelídebb. Azt kapták meg ők, ne kerüljön prédára szegény vemhes jószág. Bözsi már ott látta meg a világot, Lesi sógor istállójában, de addigra Dezsőffyék kastélyában minden mozdíthatót felprédáltak.

Bözsi csillagos bocinak született, és szeme fénye volt Lesiné szül. Virág Boriskának, ezért a fejés szertartását csak ő ismerte. Mert eleinte rugós volt a Bözsi, nincs ezen mit szépíteni. Lesi sógor kétszer próbálkozott a fejéssel. Elsőre jól is indult minden, szépen elhelyezkedett a fejőkén és odapászította a tisztára mosott csecsek alá a rocskát, ám alig húzott egyet-kettőt rajta, Bözsi nagy szuszogások közepette hátrafordult, aztán Lesi sógor csak azt vette észre, hogy furcsán megbillen vele a világ és a szénatartó alatt találta magát. Egyszer még nekiveselkedett, kedvesemnek nevezte, megpaskolta selymesre csutakolt oldalát és sanda tekintettel oda kuporodott a rocskával, ám Bözsi ideges topogások közepette úgy ráhágott a lábára, hogy az asszony két napig vizes ruházta. Vágják le, adják el, mondták a szomszédok, ám Lesiné szül. Virág Borist nem olyan fából faragták, hogy egy rugós tehén kifogjon rajta. Szépen behúzta az istállóajtót, és történt, ami történt, de Bözsi onnantól szépen leadta a tejet, de csak a gazdasszonynak. Nem is lett volna itt semmi baj, szép kicsi borjakat ellett Bözsi, évente egyet, meg tejelt is, mint a parancsolat, nem volt nála szelídebb jószág a világon.

Ám beütött a ménkű, mikor eljött a nap és be kellett terelni őket a közösbe. Bözsi fújtatva, szemét forgatva figyelte, amint borját kitessékelik az istállóból, majd hatalmas tőgyét himbálva, megindult utána. Az átvevő bizottság, élén Gugy elvtárssal, a pitvar biztonságából követte az eseményeket, és tüntetően nem hallotta a gazdasszony átkait a behúzott konyhaajtó mögül. Csak várjatok, mosolygott kajánul Lesiné szül. Virág Boriska. Pláne mikor meghallotta, hogy a szövetkezet elnöke benevezte Bözsit a tejgazdaságok közötti versenybe. Elvtársak, ez a fajtehén lesz a megalapozója a szovjet mintára megszervezett szövetkezetek tehénállományának, de egyelőre a tejtermelő versenyben kell megállnia a helyét, szögezte le az elnök a szövetkezeti gyűlésen, és kiadta az utasításokat a fejés gördülékenyebbé való tételéhez.

Első reggel, két szakképzett fejőnőt rúgott fel Bözsike, délben maga a főagronómus próbálkozott, de kék foltokon kívül semmit nem sikerült kicsikarnia. Délután akkorára duzzadt a jövendő ígéretének tőgye, hogy tartani lehetett a legrosszabbtól, amikor valakinek eszébe jutott, hívják el a volt gazdáját, hátha az ért a nyelvén.

Lesiné szül. Virág Boriska a legszebb kendőjét kötötte fel, mikor az elnök küldötte szolgálati autó megérkezett érte.

Elvtársnő, értse meg, létfontosságú, hogy miénk legyen az első hely a tejgazdaságok közötti versenyben, kínálta hellyel a bőrfotelben az elnök elvtárs Virág Borist. Megnézem, mit tehetek, szólt az, és csak annyit kért, különítsék el a Bözsit, hogy nyugodt körülmények között, zárt ajtók mögött fejhesse. Akkor garantált az eredmény.Legjobb lenne talán a régi helyén, mondta szemérmes mosollyal és kezet fogott a liluló fejű elnökkel. Így történt, hogy késő délutánra Bözsi az otthoni istállóban álldogált jámborul. Lesiné szül. Virág Boris tiszta kötényben letelepedett a fejőkére, maga elé húzta a rocskát és tiszta, édes hangján énekelni kezdett. Csak a szokásosat. Mire aztán Bözsi megnyugodva hátra nézett és megindult a tej habos hersegéssel. Az istálló pókhálós melegében pedig ujjongva szólt a dal.

„Fel, fel, ti rabjai a földnek/ fel, fel te éhes proletár…”