Az előbb úgy éreztem, még valamit hozzá kell fűzzek az előbbi bejegyzéshez,

átolvastam, de nem jut eszembe semmi.

Az, akkor, amikor írtam, pont úgy volt jó, ahogy, így nem is teszek hozzá,

nem is veszek el belőle.

Ma könnyebben csendesült le az elme, még nem kellett rászóljak, hogy :elme kussoljál!

A cím.

Onnan indítok, hogy múlt pénteken azzal állt elő a 16 éves lányom, hogy hét végén

szeretne ő  főzni.

Először.

Vagyis így nem igaz, eddig is készített ezt azt, hamburger, gyros, rántott hús, köretnek rizs, egyebek.

A suliban főztek, ahogy látom, a főzés jobban tetszik neki, mint a felszolgálás, nem erőltetek semmit, majd alakul.

A suliban gyakorlaton két menüt készítettek, a másik csapaté volt a bakonyi, ezért esett a választása erre, hogy ezt is kipróbálja.

Nekünk szülőknek annyi a dolgunk, hogy beszerezzük az alapanyagokat.

Szombaton megvártam, míg felébred, ugye nincs suli, nem kell korán kelni, aztán nekiláttunk.

Már régóta tudom, hogy nem kell irányítani, kéretlen tanácsokat adni, hiszen én sem szerettem, nem szeretem, ha kioktatnak.

Ha valamit nem tudok, úgyis kérdezek.

Nem is próbáltam irányítani, csak, egyszerűen élveztem az együtt töltött időt.

Megnőtt a lányom.

Mindjárt az elején újat is tanultam. "Apa nézd, így szoktuk a hagymát apró kockára vágni".

És tényleg. Sokkal hamarabb ment a dolog.

Én szeletelem a húst, a vastagságát ő mutatja.

A gomba pucolást is lepasszolja nekem...

Ő már a nokedli receptet keresi a füzetében, így én is része vagyok életemben

először a nokedli készítésnek (másnap gyorsan készítek még egy adagot, ugyanis felfaltuk a köretet).

Mióta az eszemet tudom, volt bennem egy érzés.

Egy tudás.

Én mindig is, egy kislányt akartam...

Jó serdülő korom óta, ha ez a téma felmerült, úgy éreztem, nekem kislány kell!...

Nem tudom megmagyarázni miért.

Úgy éreztem, nem tudok kompromisszumot kötni, nem akarok más megoldást. Sok évvel később,

amikor már "úton volt", de még nem tudtuk a nemét, én csak lánynevet kerestem abból a névkönyvből.

Fiú néven nem is gondolkodtam.

Sőt!

Ez elég perverz, de leírom.

Még serdülőként "tudtam", voltak nyulaim,,, hogy ha egészséges utódokat akarunk,

akkor minél messzebbi, távolabbi helyről kell bakot hozni...

Aztán később olvastam egy könyvben, ha jól emlékszem avar kori történet, aminek a

lényege, hogy egy törzsön belül szerelmes egyik család fia a másik család lányába.

Ha jól emlékszem, de nem biztos, a lánynak meséli az apja, hogy azért nem járul hozzá a frigyhez, mert a lány majd egy másik törzs ifjú harcosát fogja bevonzani a közösségbe,

már nem is emlékszem, hogy volt, a lényeg a vérfrissítés. Egészséges utódok.

Elég beteg, de ez a tudás volt bennem.(de végül így lett, a párom jó távoli "alomból" való,német).

Kezembe került egy régi írásom, ami nem is vers akar lenni, csupán egy akkor,

1993-1994-ben általam kedvelt együttes zenéjére magyar szöveg.

Amikor írtam:

--egy albérletben laktam

--nem volt barátnőm sem akkor

--szerettem ezt a számot, bár egy kukkot sem értettem az angol szövegből,

így kizárt, hogy a szöveget akartam volna lefordítani.

--a szótagokkal operáltam, és a zenéhez írtam a szöveget magamnak.

--A páromat, lányom anyját, úgy egy-másfél év múlva ismertem meg!

------A lányom 1998--ban született...

 

A szöveg:

(Az együttes, és a dal a szöveg után.) Habár mindegy,

valójában csak nekem fontos: Queensryche. És a Jet City Woman.

A "szövegem":

 

Ilyen lánya nincs még senkinek,

és nem is lesz...

Három elnök várja, hogy megszüless,

Hogy elsőkként köszöntsenek.

Egy csillag az égen megjelenik,

Egy fény a sötétbe belehasít,

Egy percre a Földön megáll az élet,

Néma csendben:

A királynőm megszületik!

Igen, megszületik.

 

Ő az én életem, mindenem amire vágytam!

 

Te kicsi Isten,

Hát van-e még, még csoda?

Te kicsi Isten,

Vigasz légy mindenkinek,

Őszinte, bármerre járj.

 

Életem már nem az enyém,

Nincs több buli, és nincs több lány,

Rád áldozom minden percemet,

Feladatom tudom, s vállalom.

Úgy tanítlak,, hogy igaz légy,

Élj, de ne halj meg másokért,

Légy magasztalt, de senkié,

A világon

Ó, a fény, csak te legyél!

Hamis pap, s elnöki rendelet neked ne ártson!

 

Te kicsi Isten,

Apád lánya légy, holtodig.

Te kicsi Isten,

Ne mondd, hogy félsz, veled vagyok én.

Te kicsi Isten

tied egy új világ, ha felépíted.

Te kicsi Isten,

Leborul a világ a lábaid elé.

 

Szemed a lelkekben, s szívekben tisztán lát,

nem hódolsz, ítélsz, és hull a gonosz.

Igen! Csak a hulla nem árthat!

 

Te vagy az Isten!

Gondold meg amíg, megengedik.

Te vagy az Isten!

Ártatlan nincs. Hát ölj meg mindenkit!

Te vagy az Isten!

Így megválthatod, ha akarod.

Te vagy az Isten!

Boruljon össze az egész világ...

 

Hát ennyi, nem tankönyv számára íródott 94-ben, és ugye,

a lányommal még jó négy évig "egy nadrágban jártam", ha érted mire gondolok...

"Nemrég" még tologattam a babakocsiban, és ma már ebédet főz nekünk.

Közben sok víz lefolyt a Dunán...

Nem irányítom, emlékszem, engem sem lehetett.

Minden egyes lény egy különálló, szuverén létező.

Persze, én is egy ideig éltem az aggódó lányos apa szerepét,

akinek majd aggódnia kell a lányáért.

Előre rettegtem, milyen lesz, amikor megjelenik majd az udvarló,

én meg belekötök a hajába, ruházatába, hogy az ölelésre, csókra ne is gondoljak...

Túlzásba vittem az aggódást, féltést. Nagyon is.

Észre sem vettem közben, hogy a leválás sokkal hamarabb megtörténik,

mint gondoltam.

Addig pörgettem magam az aggódással, míg végül a test nem bírta, belebetegedett.

Évekbe telt, mire helyre tettem a dolgokat.

Pár éve, a húgom elsős kislányát kísérgettem iskolába reggelente. (Marosvásárhelyen).

Kézen fogva mentünk, hiszen nemcsak az úton volt nagy forgalom, de a járdán is.

Bár nem volt messze  a suli, volt egy elég veszélyes átkelő, bár volt lámpa,

de azért mindig van, aki még átcsusszan a piroson, vagy ha nem lépkedünk elég

gyorsan, akkor már az átjáró három negyedénél pirosra vált.

Innen, az átjáró utántól már 70-80 méter a bejárat,

itt már el szoktam engedni a kezét, hadd szaladgáljon.

Napok óta rágta a fülemet, hogy már egyszer szeretne egyedül átmenni az átjárón.

Persze az anyukája hallani sem akart róla.

Én persze nem tudtam nemet mondani egy idő után.

Megbeszéltünk minden részletet, az átjáróig kísértem, amikor zöld lett a lámpa,

elengedtem a kezét, hogy a tömeggel keljen át az úton.

Az út másik oldalán volt néhány osztálytársa, akik vártak rá.

Amint átért, boldogságtól csillogó szemekkel nézett vissza, hogy: sikerült.

Aztán az osztálytársaival ugrabugráltak a hóba, egészen az iskola bejáratáig.

Addig figyeltem, amíg a kapu be nem csukódott.

A tekintete most is előttem van.

Most is azt érzem, mintha azt mondaná a tekintete:

Köszi, hogy eddig kísértél, fogtad a kezem, de innentől egyedül szeretnék menni,

megtapasztalni a világot.

Most már tudom, hogy valójában a születéskor elkezdődik a leválás.

Az első saját megtapasztalt levegővétellel...

Csak a nagy gügyögésünkben nem vesszük észre.

(Hogy mit kerestem akkor Marosvásárhelyen? Az egy másik nagyon érzékeny 

tapasztalás volt. Mivel én apa nélkül nőttem fel, volt egy ígéretem magam felé,

még gyerekkorom óta: Az én gyerekem nem fog apa nélkül felnőni!

És mivel a világ tapasztalás, csak akkor tudhatom meg mi a jó, ha tudom,

 megtapasztaltam, mi a rossz. Meg kellett tapasztaljam, milyen apaként

a szeretett gyerek nélkül... Most már tudom...)

Most már tudom, hogy születésünk pillanatában, vagyis már előtte rendelkezünk

mindazzal, amire ezalatt az élet alatt szükségünk van.

Ahogy egy kis , mondjuk, alma mag, rendelkezik mindazzal az információval,

amire szüksége lesz azután, hogy lepottyan a földre. Ki tud csirázni, gyökeret tud hajtani,

törzset, ágat, virágot, termést, magot...

És, ha igaz (én tudom, hogy igaz), hogy én választom,hova születek, miket tapasztalok meg,

akkor köszönöm, és hálás vagyok, hogy engem választott szülőnek.

Csak ülök az asztal mellett, élvezem a társaságot, a sertés szeletet, ha már ez a cím,

egy kis rossz érzésem van csupán.

Ha nem aggódtam, féltem volna annyit az elmúlt nemcsak 16 év során,

akkor sokkal több most pillanatban megélt élmény lenne.

Igaz, hogy akkor, hogy írhatnék félelemről, aggódásról, ha azt sem tudom mi az?

Ahogy egy általam sokat olvasott ismerős mondaná:

Minden jól van a teremtés egészében...