A szomorú dolgok rendszerint vidáman kezdődnek. Azon a derűs tavaszi délelőttön virágos kedvvel hagyta el az egyik Poklos-parti börgecsárdát, és a másik bögrecsárda irányába bandukolt Bandikó. Piros pünkösd volt, és ő éppen akkoriban töltötte harmincadik évét, ezért kissé légpárnásan eregélt, fütyörészve, hiszen maradt még két fröccsre való pénze –, amikor az újságárus bódéja mögül hirtelen előugrott egy civilruhás ember. Keményen karon fogta. A betörési osztályról jövök, mondta, és megkérem szépen: kísérjen el egy darabon, mert nagyon érdekeset fog látni.

Hát ez így is lett. Két házzal odább éppen filmeztek. Jópofa jelenet; de Bandikó sem most szállt le a falvédőről, látott már ilyet, jobbat is, a tévében: amikor a tolvaj egy okos kütyü segítségével ügyesen feltöri a gépkocsit, majd szép szendén beül, és simán elporzik vele. De itt, sajnos, nem volt kütyüje a betörőnek, valami rozsdás ollóval szerencsétlenkedett, és persze a kocsi sem egy aranyozott csodaverda volt, hanem csak egy lerobbant Dácsia –, úgyhogy Bandikó oda is szólt a betörési osztály civilruhás emberének, hogy ő ezt százszor jobban meg tudná hekkelni.

Mégsem engedték tündökleni. Ez egy film. A sztárszínész, a pompásan kigyúrt macsó jássza a főszerepet. Valósággal könyörögnie kellett, míg nagy kegyesen megengedték, hogy legalább megmutassa: miként is kell a rozsdás fél-ollóval egy micc alatt szabad prédává tenni a koszos járgányt.

Boldogsággal töltötte el, hogy végül mégis szerepelhetett a kamera előtt. Minden gyanú és tétovázás nélkül írta alá a jegyzőkönyvet, amelyről azt hitte, fizetési lista, holott (jogászi virágnyelven) mindössze annyi állt benne, hogy nevezett Bandikó András saját szeműleg látta a szimulálást, vagyis a bűncselekmény újrajátszását.

Megköszönték a segítséget, mondván: tiszteletdíját majd postán küldik el.

Várta nagyon a dicsőség jutalmát. Telt-múlt az idő, a bögrecsárdák fénye kezdett megkopni a Poklos-patak partján, őbenne is laposra lohadt az önérzet –, de amíg még összekutyulódott innen-onnan némi dozsó a fröccsökre, Bandikó lelkesen föl-fölemlegette az italozó társaságnak az ő pünkösdi sztárságát.

Mikor aztán már a kutya sem hitt belőle egyetlen igét sem, hirtelen megállt egy fekete kocsi a Vörös Mákony nevű bodega előtt, és kiszállt belőle két egyenruhás fickó. Gyűrött fotót mutogatva érdeklődtek a csapostól, az pedig Bandikó felé bökött a sörnyitóval. És már vitték is. Hiába tiltakozott, hogy ő nem vette kézhez egyiket sem a két idézés közül, hiszen a postaládájának még csak a környékére sem merészkedik, messze elkerüli a tömbházat, mert a halmozódó adósságok miatt otthontalanná vált, kirakták a lakásból –, ne vacakoljon, dörmögték az egyenruhások, nem lesz semmi baj; parancs van rá, hogy megjelenítsék a törvény előtt, mert tárgyalás lesz.

Ez a varázsszó, a tárgyalás, elnémította Bandikót. Az autó pedig meg sem állt a kocsi a központi fő-fő törvényszékig.  

Ott aztán elszabadult a pokol. Jóformán még elő sem vezették, máris ráüvöltött egy sötét alak, egy megbilincselt nyakkendős fickó, ugyanaz a sármos macsó, aki a főszerepet játszotta a forgatáson. Akit a bírónő nemes egyszerűséggel csak Vádlott Úrnak szólított.

Ez a vádlott úr így kiabált Bandikónak: „– Megvagy, te utolsó gazember! Hogy nem sül le a pofádról az a rücskös disznóbőr, mikor itt látod az ártatlan szenvedőt vasra verve, te pedig, aki hátborzongató betörések sorozatát követed el nap mint nap, kint lebzselsz a fényen, elegáns vendéglőkben szóród a pénzt, luxuskurvákra pazarolod a nép jövedelmét, a drága eurót, amit a tisztességes dolgozók keserves melóval szereztek meg?!...Hát, tisztelt bíróság, megkerült a gazember. Ez az, ő volt az! Itt üssön belém a szentisten vakvilláma, ha nem ez a betörő!”

Bandikó egyik ámulatból a másikba esett. Ott volt-e azon a bizonyos napon azon a bizonyos helyen? Kérdezte a bírónő. Igen, hát persze, ott volt. Ezt a tárgyat felismeri-e? S mutatták a rozsdás ollót. Én fel, válaszolta Bandika. S hát ezt a jelenetet felismeri-e? Mikor éppen feltöri a Dáciát? Fel hát...De én csak megmutatni akartam ezeknek a pancseroknak, hogyan kell szakszerűen...Hogy mondta? Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe: szakszerűséget emleget a kocsifeltörés kapcsán...

Hiába tiltakozott kézzel-lábbal Bandikó, pillanatok alatt szerepcserére kényszerítették. Hazudozó szimulánsnak bélyegezték, aki a „becsületes” tanú – a megbilincselt üvöltöző sakál –  töredelmes vallomását kifordítja, tisztességes szavait félremagyarázza. Elvetemült visszaeső, bár az iratcsomója nincs meg. (Minden bizonnyal a törvényhozás berkeiben garázdálkodó cinkosai fektették el, nehogy ők maguk is lelepleződjenek.)

A tárgyalás gyorsan véget ért, az ítélethirdetésre alig kellett várni. Voltaképpan mindössze annyi történt, hogy ők ketten, a nyakkendős macsóval: bilincset cseréltek.

A viszajátszás „hivatásos főszereplőjét” fölmentették, szabadlábon távozott a tárgyalásról; Bandikó András pedig, a tehetséges pünkösdi szimuláns három és fél év letöltendőt kapott. Közben még rá akartak varrni egy pénzbeváltós mutyit is –, de az igazi hamis tanú, akinek azt kellett volna bizonyítania, hogy Bandikó ötszáz euróért hamis papírlejeket nyomott a markába, ez a muksó időközben maga is elhasalt, miközben valóban egy bognyi fénymásolt papírbankóval akart átverni valakit a Nagyszálló előtti parkolóban.

Ilyen bonyolult néha a dolgok fordulása. Bandikó András nemsokára szabadult –, de nem azért, mert az igazság végül mindig kiderül, hanem mert a világnak működik az egy másik fajta rendje is, hogy ámbár ami vidáman indul, az szomorú lesz, előfordulhat mégis, hogy ami szomorúan végződik, annak utóbb még jöhet kacagságos kanyarulata...

A szabadon engedett pimasz macsó nemsokára egy nagyszabású bankrablási kísérletben bukott le, annak az újrajátszása pedig ábszolúte autentikus „zárt térben” történt. A betörővel együtt került a vádlottak padjára a bírói tanács is, amelyik korábban fölmentette; és még sokan mások.

Bandikó ma sem érti, miként lehet az, hogy a fennvaló ennyire a gondját viseli. Nem engedi ártatlanul szenvedni, pedig kacskaringós élete során annyira elrugaszkodott teremtőjétől, hogy az áristomban még a káromkodásra is rákapott.  

Bandikó Andrásnak mindhiába magyarázzák, halvány fröccsök mellett, a ritkuló bögrecsárdák  szép szívű filoszai, hogy ő bizony: nem a Sors, sem a Globális Felmelegedés, sem a Fennvaló, hanem csak a hitvány valóság – a politikai kártyajárás, a hatalmi szerepcserék hol átkos, hol pedig áldásos hatásainak a (valóban vétlen, de nyomorúságában is szerencsés) –  haszonélvezője.

Az élet pedig...Hát, az élet, az egy tarkabarka pünkösdi királyság vágatlan, szerkesztetlen, szaggatott és igen rövid filmje –, amelyben, több-kevesebb sikerrel, mindannyian alkalmi szimulánsok szerepében kergetjük a boldogulásunkat.

És, amíg le nem csuknak, feltétlenül hiszünk az igazságban.

Hargita Népe, 2014. január 23.