- Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta. – Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokan dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.

- Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.

- Mesélj!

- Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéról beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!

- Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?

- Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

snitt

          (Egy évvel később)

Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.

- Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.

Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az égfelé lökve a karjait, felkiált:

- Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!

[1] Kizil – Tuva fővárosa

[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban

[3] tom tenger (mongol) – nagy ég