Borban az igazság, így mondja a fáma

Így hát boros fejjel fogok tollat máma.

Elmondom röviden boros életemet

A jó borba vetett én erős hitemet.

Azt, hogy megszülettem, köszönöm Ámornak

Ki is szülöttje a zamatos jó bornak.

Vörös orrú bába fogott a világra

Így lettem figyelmes a nagy vigasságra,

Mely betölté házunk rögtön, hamarjában,

Nem ecet, bor égett akkor a lámpában.

Aztán növekedtem, de nem anyatejen,

A jó vörös bor volt legjobb eledelem,

A pépes ételen, ha anyám kavarta

Vigyázott ott legyen a „kadarka”.

Mikor kereszteltek, jól emlékszem rája,

Hogy a pap bácsinak be nem állt a szája.

Kezében nagy kehely, borral tele s tele

Jobbra balra ingott, hogy leöntsön vele.

De ez nem sikerült, mármint az elején,

Kikötött a kehely keresztapám fején.

Nem volt riadalom a papnak szemébe,

Azonmód benyúlt a belső zsebébe.

Emelkedik karja, keze az üvegen,

Muscat-otonellal önt íme süvegen

Egy egész literrel, a gatyám is tele,

Pedig leszaladt a torkomon fele.

Aztán, hogy meg voltam én is keresztelve,

Nőttem és el voltam a jó bortól telve.

Addig nem indultam reggel óvodába,

Míg a fél liter bor nem volt a táskámban.

Iskolás koromban nőtt a fejadagom,

Litert csomagoltak, kerülvén haragom.

A tanító néni is borpárti vala,

Átlátszó üvegben piroslott itala.

Nekünk teát mondott, a bort be nem vallta,

De teás üvegét igen nagyon falta.

Délben már le szokott az asztalra dőlni,

Nem tudom, mit lehet néki jövendölni.

Szakmai vonalon igen ingadozik,

Nem csoda, hisz éjjel-nappal mulatozik.

Aztán, hogy kijártam a gimnáziumot,

A szakiskolába szereztem vízumot,

Mivel továbbra is nagyon ment a lőre,

S tovább nyakaltam a jó bort nyakra-főre.

Csombordon köttem ki, a boriskolában,

Hol gyakran csábított a Borika lába.

Bor és Bori közül választám az elsőt,

Kiejtém kezemből szépen a makk felsőt.

Diplomát szereztem, Borit szalasztottam,

Bánatomban magam föl is akasztottam.

De igen rossz helyre, a boros hordó csapra,

Az meg nyomban letört, s elvágódtam hasra,

A százvedres hordónak megindult tartalma,

Na, gondoltam, ez lesz éltem végártalma.

Közben nyeltem a bort, hogy a szint apadjon,

Senkinek az isten ilyesmit ne adjon!

Már az én csapom is ott alul megindult,

De a bornak árja továbbra sem csitult.

Végre valahára a sors rám tekinte,

Mikor nagy hirtelen megnyílott a pince.

A jó pincemester belépni akara,

A borár eldobta, s eltörött a kara.

Én meg lányok után többet nem fáradtam,

A bort választottam, vénlegény maradtam.

Nem kell nekem asszony, míg van „LEÁNYKA”

Míg a bort ihatom, nem kell a pálinka.

Legyek csak nagybeteg, vagy legyek megfázva,

Borosüveggel mék’ minden este ágyba.

Bármit is álmodom, vagy ha forgolódom,

S boros üvegemet jól megtapogatom,

Nem adom magamat még egy vak lóért sem

Ki ilyent nem hallott, az a szóból értsen:

Így élem tovább is boros napjaimat,

Pohárral köszöntöm jó barátaimat.

Titeket is kedves soproni barátok,

Mától szeretettel gondolok reátok.

Adjon a Jóisten tele pincét néktek,

Az idei szőlők már igen megértek.

És ha utatok a Tündérkertbe vezet,

Engem keressetek, s úgy nem isztok vizet.

Boros István vagyok (Boros) Vásárhelyről,

Ha bárki keresne soproni VÁRHELYRŐL”