(lovak)
Lovak közé dobom a gyeplőt. Magasan,
 egy pontra állok. Kacsintok az
égre. A vászon előtt megáll az élet.
Mindent elfelejtek. Félszeg kacagással
felcserélem utam.

(gyöngy)
Csomagjaimban gyöngyöt szállítok
asszonyomnak Megtérül az a maga
idejében. Frigyben könnyűnek tűnik az
áldás.

(szivárványsík)
Szivárványsíkba helyezem a
magasságot. A nagy kékségben
csöppnyi fanyar zöld. Nincs menekvés.
Baljóslatú vörös csíkok az úton, majd egy
kevéssel távolabb, nem is oly messzire:
fények, tiszta patakok.


(ecset)
Pattog az ecset, alakulnak a formák,
élnek a színek. A gyermekkor összedőlt
tartóoszlopai, a tűzmadár égő csipkebokra,
a tapadás, a föld és az ég közötti sikoly, a
gond, a téboly. Átszelem a térformát,
növelem az erővonalat, megnő a perc
arányértéke. A látás hatósugarába
kerülnek a tárgyak, és mindent kibeszélnek,
mindent elfecsegnek. Megadom
magam. Színben érvényesül az igazság
szabálya. Keresi helyét a sárga indulat,
 a vörös riasztó emléke. Ismerté válik
a nehéz menetelés alszegtől fölszegig.
Dacolok a variációkban gazdag tájjal,
a megkövesedett képélményekkel. A
művészetben testet ölt a lebbenő nyár, a
himbálózó szerelem. A művészet csapongó
kísérlet, felém kúszik kutyahűséggel.


(színpad)
Szabad-e pihesúllyal, mosoly nélkül
szeretni? Fátylat dobok a múltra, ítéletet
nem hirdetek. A táncoló honvágyban
győztesként fogok kezet a Földanyával, a
Tiszalánnyal és a Madonnával. Megfestem
a nyitás balladáját. Megfestem a lázban
égő, szárnyaló gondolatot. Megfestem a
valósággal egybeolvadt álmot. Forog a
színpad.

(vörös lángok)
Vörös lángok lobognak piszokban, az apró
dolgok beleégnek. A napszóró fényben
nem látom a holnapot. Az egek kapuja sem
nyikorog. Nem vagyok egyedül, elfecsegem
vétkemet. Hátba vágnak, bilincsbe vernek. A
bilincsben meghal a lélek, a csillagok is lehullnak.
Surranó kerekek röpítenek barlangkertem
csodafáihoz. Összegyűjtöm az „istenkefái” körül
szétszórt szépségeket, és csokorba kötöm.

(örökfény)
Keresem az örökfény-emléket. Kapkodom
fejem, hol jobbra biccenek, hol balra...,
mennyi ember: üres világ. A betonjárdán
visszafogott színek, kopottak, összetört formák.
A csatorna bűzétől kedvem veszítem. Az örökfény-
emlék kisugárzásával vízió tör elő. Millió
csillagemlék az égen.