(galamb)
Ezerkilencszázkilencvenhat február közepén törtét. Téli hideg.
Hó is akad bőven. Semmi kedvem a festéshez. Az ajtó előtt fehér
galamb áll mozdulatlan. Beszédemre nem reagál. Lisztet szórok
elébe. Nem mozdul. Magára hagyom. Festenék, de a galambra
gondolok. Újabb próbálkozás: tessékelem, megindul, beljebb-
beljebb. Nyitva hagyom az ajtót. Percekkel később az ajtó előtt
találom. Szólok hozzá. Hasztalan a küzdelmem. Áll mozdulatlanul.
S az egészet kezdem elölről: műterem, munka. A városba indulok.
Elmegyek mellette, mintha nem is érdekelne. Visszatértemkor a
főbejárat küszöbén vár. Megszólalok. Közömbös. Nem mozdul.
Ellépek mellette. 180-as fordulattal utánam néz, talán mondani akart
valamit. Titok marad, mert az ebédről visszajövet már nem találom.
Örökre eltávozott? Honnan a jelzés, honnan az üzenet?



(szárnycsattogás)
Lebben a szél, lobban a láng.
Szárnycsattogás: galambok
röpködnek.
Tulajdonba veszem a megtépázott
föld bitorolt tereit, a süppedt talajból
kiszedem kincseinket. A búza illata
álomba ringat.
Kondul a harang. Ébredek. Színt
keverek a szürke hangulatba, s a
színek segítségével újraélem a kiürült
„Paradicsomot”.



(törött cserepek)
Járatlan a út. Söpör a szél. A hínáros földön
billen a kocka. Csörögnek a törött cserepek.
Kiürült a paradicsom is. Eljött a felejtés ideje...
Vászonra fröccsentem a viháncoló állókép
abszurd netovábbjait. Pukkadásra áll a magány.
Szint keverek a szürke hangulatba. Jeges eső
verdesi a műterem ablakát. Élni... élni... A
játéknak sohasem lehet vége.  





(csönd-semmi)
Valahol olvastam, hogy „az az erős, aki
alkalmazkodni képes, nem az, aki ellenáll”.
Nem tudok ellenállni a fehér papírnak, sem az
állványra helyezett üres vászonnak.
A papír és a vászon cselekvésre késztet, de abban
a pillanatban, ahogy hozzákezdenék a birtokba
vételéhez, körülvesz a csend. Nem jut eszembe
semmi. Nem hiszek a csendben. Nem hiszek a
 semmiben.
Nem segít a fekete,  sem a vörös – ebben az
esetben kávéra és borra gondolok – mint
segédeszközök. Igen. Ebben a pillanatban jöttem
rá a CSÖND-SEMMI okára: a félelem.

*
Erős és bátor vagyok kimondani a
bátortalanságomat. Félek. Mindentől félek,
még jobban a CSÖND-SEMMI-től, annak ellenére,
hogy a valóságban, a természetben nem is létezik.
Csak a tudatunkban él a CSÖND-SEMMI. Inkább
tehetetlenségnek nevezném, amely körülvesz, rám
telepszik, kötve tart, lebénít. Ilyenkor mit tehetek?
Fölveszem a harcot ellene.

*
Az irgalomszürke égboltján dacolva
formálom képi élményeimet, tusba
mártott gondolataimat, míg meg nem indulnak
körülöttem a megkövesült pokoljáratok.
Megrakodva gurulok a végtelenbe.
Ablakot nyitok, falat bontok a didergő télben,
s eltűnődve figyelem, mint pózolnak hitvány
dalnokok.
Körülöttem bolyong a CSÖND-SEMMI és a
felismerés.
Az úton árusok, szétdobált képzetek, a földhöz
lapulva kúsznak emberek.
A sorsformáló erők rémületében – végtagjaim
megkötözve – kiutat keresek a szellemi
igazságtalanság álmítoszából. Megyek az idő
után. Rátérek a Ciheres száraz ösvényeire, ott
az Almafák erdején keresztül, a Felemelkedő
után, a Temető felé, az Akasztó alján
– rigófütty kíséretében –, a Gémesfáknak,
somfáknak aljában, ahol a Halottak útja van,
és haranglábon táncol a reggel.
A szétszóródó fény hullámain versengve 
teremtem meg sorrendjét a láthatatlan
időnek, hogy megörökítsem a romboló börtön
lakóinak tántorgó világát, a vidéki lányok
szépségét, a madárszárnyú templomok
kupoláinak változó színeit.
Köt a CSÖND-SEMMI.
Nedves lépcsőkön fekete képek közé szorul a
félelmem. Egyszerre csak azon veszem észre
magam. Hogy jártam e helyen. Ismerős
a táj, az erdő. Ismerős a zöld mező, a sárga
égbolt, a feltörő vörös csík, a függőleges
formák, a vízszintes vonalak, a pokoljáratok,
ég és föld közé szorult törött cserepek,
ezüstös hajnalok, lomha bánatok, nedves
 arcok, kialudt csillagok, élettelen tekintetek,
kopott lábnyomok, megsárgult papírok,
roskatag házak, ténfergő léptek, foszladozó
vágyak, álmok, ki nem fizetett adósságok,
meghazudtoló szerelmek.
Köröket rajzolok és sikolyt kiáltok a huszadik
századnak.
Köröket rajzolok a hóba, sárba, homokba és a
patakparti játszóiszapba.
Félek. Állandó készenlétben várom a
világcsodákat.
Égre festem a gyermekkor szárnyaló éveit,
a csúcsokat mérő álmaim, az elmaradt
találkozásokat, a fehérre meszelt jelző utakat.
Nincs megállás.
Az első vonattal útnak indulok. Ráhúzom a
leplet a szarkofágra. Kimozdítom sarkából
a csendet. Búcsút intek a felgyűlt romok
halmazának., és belépek templomba, avagy
kávéházba paraszti hűséggel. Őrséget állok
családi fészeknél.
A dolgok összefolynak. Valamit mindig
félbehagyunk. Valamit mindig újrakezdünk. Az
egész egy körforgás.