(a hír)
A hír igaz: későn érkeztem, elnyíltak már az
ibolyák. Tavasz van, és pormentes a hajnal.
A katedrális építése elkezdődött. Lépegetek a
Rákóczi-lépcsőn, fennebb-fennebb, a végtelen
felé. Tenyeremet az ég felé emelem. Hajtanak a
színek, a fény, az égi szépség, gyűrűznek köreim.
A megrekedt pillanatok elrabolták hallgatásom.
Számat az igazság vérfoltjai feszítik.  Kóbor kutyák
tüzelnek. A Lépcsök közepén körülbástyáz egy
rejtély. Kövekkel dobálják a tájat, egy kisebb
darab fejemet éri. Összerezzenek. Hunyorog a
nap. Fényénél keresem a párhuzamos végtelent.
Pettyekben ömlik a zuhogás.


(asszonyok)
Asszonyok palástja, fekete
ország. Menni, menni
kellene valahová. Tűzvész
utáni tükrözés, álomutazók
időpalástja. Hallom a Kitartás
szimfóniáját.


(vörös feszület)
Bolyongok a vörös
feszülettel. Avar
zizeg, tetvek járása
kaktusz tüskéjén, törött
cserepeken táncolnak
a szentek.

(keresztformák)
A természetben lépten-nyomon
keresztformába ütközünk: vízszintes
és függőleges vonalak találkoznak,
metszik egymást. Párbeszédet folytatnak.
A föld és az ég kapcsolatát hivatottak
erősíteni. A test és a lélek egymáshoz
tartozását. A kettőt nem választhatjuk el
egymástól. Együtt élik küzdelmeiket.
Egymást kiegészítik. Egymást megszépítik.