(lépcsők)
Emelkednek a lépcsők, egyre fennebb,
egyre magasabbra. A végtelen felé. A
lépcsők formáit szemlélem. Nosztalgikus
vonalát az égig vezetem, ahol fogadják
szándékom a lélekvándorok. Sokasodnak
a lépcsők. Festem a Lépcsőket. A vászon
nem engedelmeskedik. Dacolok a formával,
míg egyszer csak a ritmus visszatér, alakul
a kép. A legfelső fokon feszül a húr, lágyan,
szelíden csendülnek a dallamok, magasak
és mélyek. Viháncoló csodák zizegnek a
szélben, lángot gyújtanak az égen. Az akácfák
is megmozdulnak, alászáll egy sárga falevél.
Fecsegi vétkemet. A hír igaz: befejeztem a
Lépcsőket.



(hajóslegény)
Álmomban eveztem, száguldtam a vízen,
szálltak felém szél sodorta, különös
dallamok. Parton innen, középtájon, fennakadt
a csónak. A túlsó partra nem juthattam el,
bár csalogattak a „szirének”. A hívásra nem
válaszoltam, nem hódolok idegen eszméknek,
sem lábbal tipró fenségeknek. Hajóslegényként
élem életem.


(kék elégia)
A Kék Elégia bánata kíséri utamat. A látvány
sugall, diktál a forma. Porba hullok. Sárba
loccsanok. Tapadok a földhöz. („A  művészet
szabálytalan tevékenység.”) A főnixmadár
szellemi játék, színbe mártott gondolat,
elsurrant órák. Nem értem a bolondok világát.
Nem értem a menekülést: gyászba borult
füstfelhő.  Nem értem a villogó lángok sercegő
tüzét. Harsognak a szélben. Hová állhatnék
a sorba? Nem az én világom. A kétarcú világ
nevet a bemocskolt vásznaimon. Forgácsokká
válnak önarcképeim. Nevetnek. Harsognak.
Minden akkor kezdődött, és ott is lett vége:
nyíltak az ibolyák, és el is csórták előlem,
elorozták a titokmindenséget.



(kifeszített vászon)
Lebegek a kifeszített vásznak előtt,
félő, hogy befejezetlenül maradnak,
s velük együtt összeomlik a valóság
álomképe. A szavak is elnémulnak. A
képet nem én festem, az ezerarcú Múzsa
vezeti ecsetem. Gondokból születik, és
álmok táplálják. Lebben a szél, lobban
a láng, jelzi a kép: „itt vagyok.” Az egek
kapuja nem nyikorog, nyitva áll, de mielőtt
besétálnék azon, cellába kényszerítem
a titokhazugságot, és darabokra töröm a