Virágvasárnap

Szent Lukács sajátos hangsúllyal és teológiai megközelítéssel számol be a jeruzsálemi bevonulásról. Ami nála feltűnő, az az örömujjongás. Az öröm evangélistájaként ír a pogányságból megtérteknek. Elhagyja a zsidó hozsanna szót, helyette a gyermekségi történetből ismert angyalok énekét idézi. Szintén nála vesszük észre a farizeusok „odamondását”, mely szerint Jézus hallgattassa el éljenző tanítványait és az ünneplő tömeget. Ekkor hangzik el az elgondolkodtató és a tétovázó hívőket is állásfoglalásra késztető kijelentés: „Bizony mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni…”

Posztmodernnek titulált korunkban a keresztények is elbátortalanodtak. Nem mernek ünnepelni, kiállni Mesterük és Megváltójuk mellett. Mintha szégyellnék. Mintha restelkednének tanúságot tenni az örömhírről, csak azért, hogy megfeleljenek a szabadelvű világ elvárásainak, amely a hitet a magánszférába száműzné. A barkaszentelő körmenet is arra hivatott, hogy kihozza belőlünk ezt az ujjongást. Az egyedül törékeny, tömegként manipulálható ember könnyebben tüntet, lázad, sztrájkol és rombol, ’feszítsd meg’-et kiáltva, minthogy közösségként önfeledten ünnepeljen, és dicsőítse Istent.

Pedig a történelem folyamán a kövek is megszólaltak. A régészeti kutatások is szó szerint visszaigazolták a Biblia leírásait. Egyházi ünnepek, Mária-jelenések, búcsúk színhelyén, a Szent Péter-téren éppúgy, mint egy kis falusi templom kertjében katarzist élhetünk át egy közösség tagjaként is, akárcsak a jeruzsálemiek, akik szemtanúi voltak a Szenvedő Király bevonulásának.

A földi nagyságok, sztárocskák élvezik, ha megfürödhetnek a tömeg rivaldafényében. Elkapja őket a hév, mosolyogva pózolnak rajongóik akku-kattogásai közepett, aláírásokat osztogatnak, arcuk reklámhordozó lesz, és az újságok címoldalán szerepelnek. A mi Megváltónk nem ilyen. Hiúsága gyengeségén nem fog ki az éljenző tömeg. Dávid Fia szamaragolva vonul be a keresztrefeszítés városába, és ez a római hadvezérek diadalmenetével összehasonlítva is sokatmondó különbség, amely önmagáért beszél. Új értelmet ad a hatalomnak, az uralkodásnak, és a szeretet parancsának értékrendjét teszi meg életünk alapjául.

Ma már nem engedhetjük meg azt, hogy politikai hatalmasok, különféle lobbik és érdekek mentén félrevezessenek, megosszanak és Jézus Krisztus, vagy egyháza ellen fordítsanak. Számunkra ez a Messiás igazi szabadságot hozott. Az ő kinyilatkoztatása a Golgotán, a kereszten lett a legegyértelműbb: legyőzte a halált hordozó sátánt. Magára vette az emberi lét nyomorúságát, és üdvözíteni akarja a bűnös emberiséget.

Virágvasárnapján nemcsak koncerttermekben csendülnek fel a klasszikus zeneművek megrendítő passiói, hanem templomainkban is felidézzük, valósággal eljátsszuk Urunk szenvedéstörténetét. Érzékeltetni szeretnénk a Megváltó szenvedésnek és Isten szeretetének szoros kapcsolatát. Ezzel mi is mintegy részesei, aktív szereplői leszünk a keresztútnak…

A passiótörténet felolvasása és átelmélkedése ma ezért is időszerű és találó. Szenvedés és szeretet egy tőről fakad. A kereszténység egy hallatlan tapasztalat örömét osztja meg a világgal: Isten nem az erőszak győzelmével hivalkodó, nem a gyengéken és kiszolgáltatottakon átgyalogoló hatalmas úr, hanem velünk együtt szenvedő, érettünk, emberekért a halált is megkóstoló Isten. Így emel fel földhözragadtságunkból, és édesget újra magához.

Sebestyén Péter