„Nagy Testvér”

Próbálom kibogozni a szálakat. „Kevesebbségi” létben a nagy számok adják a hatalmat, a túlerő nyers dominanciája nagyban behatárolja a kevesebbek mozgásterét. Eleve az erősebb dönt és akarata érvényesül. Sikere kétségtelennek tűnik, hisz’ könnyen legitimizálja önmagát. A gyengébb kutyának kisebb konc jut...

Közben ott vagyunk mi, akiket a képviseleti demokrácia szabályai szerint az ún. érdekvédelmi szervezet képvisel a törvényhozásban, kormányban. Mit teszünk? Dörgölőzünk, sunnyogunk, kompromisszumot keresünk, megalkuszunk, tárgyalgatunk, tüntetgetünk, kis lépésekkel: egy lépés előre, kettő hátra. Neki-neki ugrunk, aztán mégsem merjük meghozni életünk nagy döntését. Ők viszont nem tartanak tőlünk, s nem félnek senkitől. A Nyugat is csak óvatosan tépi a száját, amikor közösségi jogokról van szó. Látszik ez a skót vagy a katalán példán, de máshol is. A nemzetállamokban veszélyforrást lát, sokkal testhez állóbb ez az álhumánus, uniós jóléten alapuló „egyenlőségesdi”. A kommunisták is azt hirdették, hogy a javak igazságos elosztása megszünteti az osztályharcot, majd béke lesz...

Hamisan szóló, békülékeny diplomáciával az anyaországot is le lehet szerelni. Az utolsó szó úgysem a miénk. Folyton a nagyok jóindulata után ácsingózunk, ám megengedő, lekezelő, lélegeztetőgépen tartó farizeusi gesztusaikból értékelhejük, mennyire számítunk komoly, egyenrangú partnernek szemükben. És úgy tűnik, lassan olyan kaméleonszerű, kétkulacsos csicskásokká válunk, mint amilyenek ők maguk. Ha kell tárgyalunk; ha kell, visszalépünk; de azért vitába is szállunk, tekintgetünk nyugat felé, élvezzük a szabad szólás és a szabad járás boldogságát. Agyonputyukáljuk őket, nehogy megsértődjenek, figyelve érzékenységükre, bizonyítandó, milyen lojális polgárai vagyunk mesterséges országuknak. Erre ők meg sírnak, hogy a székelyek elnyomják őket, és figyelmeztetnek: az állam nyelve a hivatalos, tessék ezen beszélni...!

Az egyházak alkalomadtán egészen jók tömegbázisnak, de mi közük a politikához? Mi közünk hozzájuk? Nem azonosulunk azzal sem, amit tanultunk hittanórán, s azzal sem, amivel a hívek (a választók 85 százaléka) a választások idején megbíztak. Pedig azt ígértük, azt fogjuk képviselni. De nem, az kényelmetlen lenne. Inkább tartsuk sakkban őket is egy kis júdáspénzzel, pályázati lehetőséggel, hisz’ van az a pénz, amiért...

Ehelyett új jogokért harcolunk: szabad identitásválasztás, állatvédők, férfi/nő/gyermek nélküli család, a civil szféra és a szakszervezetek, a feminizmus meg a medvék jogai, és sorolhatnám... Mint a világméretű egészség-biznisz, amely nem a betegséget, az okokat szünteti meg, hanem méregdrága gyógyszereket ajánl és reklámoz, eljárásokat, drága kezeléseket jelöl ki, aztán a mellékhatásokra megint gyógyszerek, függőség következnek, mint a boltokban az akciós termékekre.

Vagy mint a bankok: nincs pénzed? Semmi gond, adunk mi. Majd nyögöd húsz éven át, a markunkban... Ugyanígy van a társadalomban is. Nem közmegegyezés, hanem az erősebb uralma, nem jogok és kötelességek, hanem csak jogok, esélyek, a lehetőségek tárháza, az azokkal járó mellékhatások elburjánzása, s ha pedig valami nem jó, alkotunk más törvényt. Átnevezzük a bűnt erénynek, szavazat alá bocsájtjuk az igazságot... Védjük a nemzetet, de támadjuk is, mentenénk a közösség múltját-jövőjét, de közben szavaznánk is róla, lennének is értékeink, sziklaszilárd elveink, örök igazságok, ugyanakkor semmi sem biztos, minden relatív. Maszatolunk, elkenjük, csűrjük-csavarjuk... Hogy is van ez? Nem vagyunk hazafiak, mert az mélymagyar, az náci, az fasiszta, az kirekesztő, az ciki. Nem vagy elég toleráns. Másrészt: légy laza, kreatív. Kérdőjelezd meg apáid igazságát. Változtass. Amúgyis tiéd a világ, ott vagy boldog, ahol jobban élsz, mint itthon. Aki pedig kalandvágyból itthon maradt, az majd csukja be az ajtót... Baloldalinak sem mondanánk hivatalosan, mert annak kommunista „dezsávűje” van. Akkor inkább demokrata, és szabad, és másképp, esetleg párton kívüli.

Eközben meg a hátunk mögött, észrevétlenül, a kommunista internacionalizmus, az elvtelen kozmopolitizmus, vagy a pénzszagú globalizmus már rég összeért. Mellesleg semmi közük az egyetemességhez. A ’katholikosz’ olyan távol van tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől...

Mi lesz ebből?

Nem tudom, de sejtéseim vannak... Talán új Márton Áronok, karizmatikus próféták, hiteles államférfiak kellenének, itt helyben, Erdélyországban is, akikben van elég vér, hit, öntudat, bátorság. Akik a hátukra vehetnék a népet, és elég bölcsek és okosak, hogy  erőt, meggyőződést sugározzanak úgy is, hogy az asztalra ütnek a tárgyalásnál, úgy is hogy felborítják azt, úgy is, hogy a szemébe mondják az igazságot: testvér, ez nem alkutéma! Eddig s ne tovább!... Bölcsen, tisztelettel, de erővel. A  másik fél szemébe nézenek, és határozottan kiállanak: a kölcsönösség elve alapján, ha te elvársz tőlem valamit, én is tőled. A legelső: egyenrangú partnerek vagyunk. Nem gyakorolsz kegyet velem. Ha úgy tetszik, egy súlycsoportban küzdünk, hiába vagytok ti többen... Ez az én hazám is. Őseim véráldozatának gyümölcseit élvezed. Elsősorban. Sőt. Azzal, hogy rajta mostanában veled osztozok, tartsd megtiszteltetésnek, s légy szíves, végy komolyan!

Mert az erő nem csak a túlerőben rejlik, hanem inkább az igazságban. Ne hidd, – bár úgy  tudom kereszténynek vallod magad... –, hogy a szeretet csak egyirányú utca. A gyengék gyengesége néha nagyobb erő lehet. S ezt meg is mutatjuk, ha szükséges. Élni is tudunk érte, nemcsak meghalni... Jézus is ezt tette Pilátus előtt, és Keresztelő János is, Heródes előtt. Lehet, hogy épp állóképességünk lesz az, ami téged térdre kényszerít, hogy belásd: csípőből nincs esélyed. Egyébként sem a győzelemre megy a játék. Legfeljebb az igazságéra. S arra is csak akkor, ha az ellenfél tiszteletével társul.

 A „Nagy Testvér” halálos öleléséből talán az lenne a kiút, ha visszavennénk tőle keresztlevelünket, amit önként adtunk oda neki.

Mikor is? No, erre tessék válaszolni...

sp