Hajnalodik. Zakatolnak a vonat kerekei a fülkénk alatt. Lassan megébredek. Édesapám a vagon folyosóján áll, ő az áldozat, vagy az őrszem.

   Neki azt hiszem mindegy, hisz egész éjjel virrasztott. Édesanyám a lábamnál, ferdén nekidőlve a pad fejtámlájának, mélyen alszik. Fejem alatt az otthonról hozott kispárna, a szomszéd padon a nővérem és az unokatestvéreim, mintha Csipkerózsika várába volnának, pedig csak egy békebeli egyszerű másodosztályú vagon fülkéjében alszunk.

   Szemem előtt a sárga kocsi, úgy markoltam az este lefekvéskor, hogy nehogy elvesszen. Biztos leesett, amikor elaludtam, mint a tej. Valaki azonban fölvette, talán édesapám, és az arcom elé tette a padra, hogy éberen fogadjon. Hej, mennyit számoltuk mi gyerekek, hogy még hányat kell aludni, ahhoz hogy felülhessünk a vonatra. Az este milyen izgatottak voltunk a váróteremben, kivált a sárga kocsi. Machbox a neve. Csak később tudtam meg, hogy ez a márkája és hogy világszerte millió van belőle, de én azt hittem, hogy csak ez az egy van, s ez az enyém.

   A váróteremben a sárga kocsi mindent végig járt. A váróterem padjainak karfáján kezdte, aztán lement a padok ülőkéjére, majd a pad lábán le a padlóra, s ott végig a sorok között a falig és vissza, talán tízszer is megjárta az utat, s egyre nyugtalanabb lett a kezemben. Már-már száguldozott s megjárta, mert gyorshajtásért megállította a képzeletbeli rendőr, akinek az unokatestvérem parancsolt. Szerencsére jószívű volt a rendőr és egy kis szóbeli dorgálással megúsztuk a gyorshajtást. Mire a jelenetnek vége lett, már megszólalt a vasútállomás hangosbemondóján az ismert dallam: „Iancule, mare, bravule tale, cu noi să fii. Să însoţeşti şi însufleţeşti, Pe ai tăi copii! - Nagy, erős és bátor Jánkú, lelkesítsd és őrizd fiaidat!” Mi nem igazán értettük, csak azt tudtuk, hogy ez nekünk örömhír: Jön a vonat!

   Felültünk, jót vacsoráztunk a falun nőtt rántott csirkéből, kertből szedett paradicsomot és házi kenyeret ettünk hozzá, mert már augusztus vége volt. Mi gyerekek nem igazán értettük, hogy miért néznek olyan furcsán és miért nyelnek olyan nagyokat, a fülkében ülő, nem hozzánk tartozó felnőttek. Aztán még emlékeztem néhány megállóra: Clúzs-Nápóká, Kimpiá-Turzii, Razbojény, Ájud, Téjus, Blázs, Kopsá-Mika, Médiás, Szighisoará, Brásov, Plojésti, Bukurésti-Nord, Fétésti, Konsztáncá, Mángáliá. Halványan emlékszem még arra, hogy elgondolkoztam rajta, milyen hosszú a mi országunk, s azzal elaludtam és íme most ébredek.

   – Gyertek ki gyorsan! Közeledik a katonás híd, át a Dunán! – nyit be lendülettel édesapám, nem látszik meg rajta, hogy egész éjjel virrasztott, pedig nem is kávézik, nem is cigarettázik. Biztosan sokat, másnál többet gondolkozik. Mi kértük meg, hogy ébresszen, mert a tavaly elaludtuk a hidat, csak az őrszem, vagyis édesapám látta, s beszámolt nekünk róla, s az idén mindenképpen látni szerettük volna mi is.

   Álmossággal keveredett ébredezés a fülkében, de ahogyan az álom kipattant a szemünkből, már mindnyájan az ablakoknál voltunk, onnan néztük meg a napfelkeltét és a végeláthatatlan egyenes tájat, amire ésesapám azt mondta, hogy a Regát. De hogy szocialista hazánknak, hogy lehet egy olyan darabja, amelyiket királyságnak hívnak, ez az én nyolcéves fejemnek egy kicsit magas volt, de fő az, hogy itt a sárga autóm, a Machbox és közeledik a híd!

   – Ezt a hidat Anghel Saligny mérnök úr építette a Regátnak! – modja édesapám. – S amikor készen volt, azt kérdezték tőle, hogy vajon megbírja e a vonatforgalmat. Erre ő azt válaszolta, hogy kössenek össze négy gőzmozdonyt, mert akkor csak olyanok voltak és küldjék át a hídon. „S ha leomlik?” – kérdezték a kételkedők. „Ha az urak nem hiszik, hogy megbírja a négy mozdonyt, akkor én a családommal alá állok!”

   – És ha leomlott volna a híd édesapám? – kérdeztem én hirtelen megsajnálva a mérnök úr családját.

   – Nem omlott le, amint látod, nyolcvan három éve áll már itt ez a híd, – válaszolta komolyan édesapám.

   – S miért pont négy mozdonyt, miért nem egy szerelvényt küldtek át rajta elsőnek?

   – Mert a négy mozdony rövid távolságon súlyos, így a hídat sokkal nagyobb terhelésnek tették ki, mint amikor két egészen hosszú szerelvény, hosszan megy rajta. – Értettem is, meg nem is, de hát, ha ez a magyarázat, ez a magyarázat.

   – S miért olyan nagy darutollasok azok a bronzkatonák? – kérdezte a kisebbik unokatestvérem.

   – Nem darutoll az, hanem pulykatoll! – vágta rá rögtön a nagyobbik unokatestvérem, aki már tanulta a „Peneş curcanul” verset az iskolában, hetedik osztályban. – Pulykatollal volt feldíszítve a dorobáncok kucsmája, a függetlenségi háborúban 1877-ben, mert ők nem voltak nemesek, csak besorozott parasztok, így nem lévén darujuk, darutolluk sem igen volt. A vers pont arról szól, hogy egy vén mókamester elnevezte pulykáknak a dorobánc katonákat, a kucsmájukban lévő tollakról, de ők a csúfolódást dicsőségre váltották, amikor ezt a földet szerezték, – vágta ki a rezet a nagyobbik unokatestvérem, mint aki tízesre felelt ebből a leckéből. – Akkor került Romániához az országrész, amelyik ezután a híd után következik, s Dobrodzsának hívják.

   Ezt is megjegyeztem, hogyha majd a vakációról fogalmazást kell írnom, iskolakezdés után, legyen valami pontos is, amit leírhatok, meg azt is, hogy ezután Csernavóda megálló következett, közvetlenül a híd végénél.

   Alig hagytuk el Csernavódát máris hatalmas földcsomókra lettünk figyelmesek, mintha egy-egy óriásvakond túrásai mellett vezetne el a vasúti sín. Édesapám felvilágosított, hogy ez a Duna-kanális. Én úgy tudtam, hogy a Duna folyó de, hogy kanál is, arra nem gondoltam volna.

   Elmondta édesapám, hogy itt rengeteg ember dolgozik az egész országból, mert ez lesz a mi országunk legnagyobb megvalósítása, melyet pártunk és kormányunk tervezett és vitelez ki országunk javára. A későbbi életem során miután felavatták a Duna-kanálist, de még jóval rendszerváltás előtt, az a vicc járta, mert akkor még az emberek fogékonyak voltak a viccre, hogy Mórickáék tanulnak az iskolába országunk legnagyobb megvalósításáról a Duna-kanálisról és amikor a tanítónéni megkérdezi, hogy mi okból épült a kanális, Móricka azt feleli, hogy:

   – Azért tanítónéni, hogy Miklós bácsi és Ilonka néni legyen, ahol sétacsónakázzanak!

   – Mars ki az osztályból szemtelen kölyök! – Móricka kimegy és a folyóson állingál, amikor arra jön az igazgató bácsi, s megkérdi:

   – Miért dobtak ki óráról Móricka?

   – Azért, mert a tanítónéni megkérdezte, hogy miért építettük a Duna-kanálist, és én azt mondtam, hogy azért, mert ez a kanális lecsökkenti a Duna hajózható hosszát ötszáz kilométerrel.

   – És ezért kidobtak, na gyere be rögtön. – Az igazgató bekíséri Mórickát az osztályba és kérdőre vonja a megszeppent tanítónénit, hogy miért dobta ki ezt az ártatlan gyereket, mire a tanítónéni szabadkozik:

   – Igazgató elvtárs, ez a gyerek azt mondta, hogy pártunk és kormányunk azért építette a Duna-kanálist, hogy Miklós bácsi és Ilonka néni legyen ahol sétacsónakázzanak! – Az igazgató elvörösödve fordul Mórickához:

   – Te pimasz kölyök, hát nekem a folyóson mást mondtál?!

   – Úgy van igazgató elvtárs, de tetszik tudni, más a külpolitika és más a belpolitika.

   Hát a viccbe annyi a valóság, hogy ez nem vicc, mert rendszerváltás után kiszámították, hogy ha a mostani felhasználási szintet sikerül az államnak fenntartania, akkor a szocialista beruházás körülbelül hatszáz év alatt fog megtérülni.

   Visszatérve utazásunkhoz, akkor értünk a tenger partjára a szerelvénnyel, elhagyva Konstanca vasútállomását és  megláttuk a tavalyi hajóroncsot, amiről édesapám azt tudta, hogy egy elsülyesztett török hajó. Végre megérkeztünk uticélunk végállomására, Eforie Sud-ra. Itt Drăghici bácsi fogadott minket, nála laktunk a Krumpli utcába.

   Szóval ma már kicsit furcsa nekem, hogy egy szerb embernél laktunk albérletbe, akinek a felesége lipován az egyik szomszédja török, a másik szomszédja tatár, a harmadik pedig macedon volt és persze voltak román szomszédok is. Az 1933-ban alapított Vasile Roaita településen voltunk, amelyet most Eforia Sud-nak neveznek és a Ion vodă cel Cumplit – Kegyetlen János – moldvai örmény uralkodóról elnevezett utcában lakunk, s mindez szép hazánkban történik, amiből mi akkor csak annyit tartottunk észbe, hogy Kumplit utca, azaz Krumpli utca 28A.

   Ezen a tengeri kiránduláson sok minden történt, most csak az egyik érdekes történetet szeretném elmesélni, a többit elmondom majd máskor. Egyik napon reggel, ahogy az első fürdésből kijöttünk a tengervízből, a homokkal vastagon borított partra és kissé dideregve, elkezdtünk csigákat és kagylókat gyűjteni leendő újabb homokvárunkhoz. A kisebbik unokatestvéremmel arra lettünk figyelmesek, hogy egy fiatal pár szandállal a lábukon, félig a vízbe, félig a szárazon, hosszan-jönnek a tengerparton, hátukon zsák.

   Szinte előttünk álltak meg és bekanyarodtak a leterített pokrócok között, zsákjuk pedig különösen dudorodott volt. A kiváncsiság rögtön rügyeket kezdett fakasztani bennünk, hiszen lenge nylon-zacskóval, szatyorral érkezők voltak bőven, de hátizsákkal és a vízparton hosszan-jönni senkit sem láttunk. Megállnak egy üres helyen, előveszik a lepedőjüket, leterítik, majd elő egy nagy törülközőt, azt ráterítik a lepedő egyik felére és elkezdik kirakni a zsák tartalmát. Hát mit látnak szemeink, megdörzsöltük volna, ha a tenger vize sós nem lett volna, hogy jobban lássuk, mert a törülközőn sorakoznak a szebbnél szebb csigák. Öblöscsigák!

   Micsoda látvány, szemünk káprázik, mert mi ugyan találtunk néhány töröt, öblöscsiga-darabot a derékig érő vízben, a talpunk alatt, és azokat ki is mentettük onnan, majd féltett kincsként őrízve, napok óta, a homokozó vederben tartottuk. A naponta készülő homokvárra feltettük őket, de elmenéskor mindig gondosan megmosva visszatettük őket a homokozó vederbe. De ilyent, hogy van egészben öblöscsiga, és ennyi! Na, ezt már nem hisszük el!

   Odasomfordálunk a lepedő közelébe és nézzük-nézzük, mintha elbűvölhetnénk egyet talán, amelyik szépen lassan a lábunkhoz kússzon. Csakhogy ezekben már rég nincs benne az állat, kihalt csigaházak, de nagyon szépek, gyönyörűek. Hallottuk, hogy fülünkhöz tartva, a kagylójukban örökké zúg a tenger, ezt öröklik a csigaházak, a legenda szerint, miután a csiga kihal belőlük.

   Látják a fiatalok a két didergő, bámuló kisfiút, vagyis minket, kettőnket és megszólítanak. Először nem értjük, de aztán az unokatestvérem két évvel nagyobb lévén már kapisgálja, hogy azt kérdezik: „Tetszenek-e nekünk a csigák?”

   Szaporán bólogatunk, hogy természetesen, nagyon értékeljük a csigákat. Ekkor a fiú azt mondja nekünk és a lány is egyetért vele, hogy válasszunk egy csigát, amelyik nekünk tetszik, mert azt nekünk adják. Miután az unokatestvérem ezt is lefordítja, egy rövidet tanakodunk, majd kinyújtom a kezem a legnagyobb és egyben tökételes vázú csigaház felé, hogy „Azt kérjük!” – vă rog frumos – kérjük szépen!

   – Hát azt, nu se poate – nem lehet!

   – Miért nu se poate?

   – Mert az a trófeánk, de fiúk arra, a tengerpart mentén, vagy négy kilóméterre van az a locul frumos – szép hely – amelyiknél sok ilyen csigát lehet találni, kérezzetek el, és gyűjtsetek ti magatok.

   Hát így tanultuk meg, hogy merre van az öblöscsigák lelőhelye Eforia-Sudon és azt is, hogy: aki sokat markol, bizony keveset fog! S még vagy öt évnek el kellett telnie, hogy a szüleink elengedjenek a lelőhelyre, s addig jómagunk s a türelmünk is nagyot kellett nőjön.

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2015. április 12.