Halőr nélkül is van malőr
Sosem halásztam, sosem horgásztam. Gyermekkorom helyszínein a patak is kevés, a Küküllő is Kis-. A patakból megpróbáltunk horog alakúra hajlított gombostűvel valamiket kimesterkedni, többnyire békát fogtunk azonban. Vagy rohadt bakancs-felsőrészt.
A Kis-Küküllő pedig több kilométernyire folydogált, oda esztendiente csak egyszer, illetve kétszer jutottunk el: augusztus vége felé kenderáztatáskor, és csaknem két hét múltán kendermosáskor. Utóbbi volt az érdekesebb. Az áztatás a folyó sekélyes parti vizében történt, a kendernyalábokat fűzfavesszővel (gúzzsal) kötöztük egymáshoz, s méterenként karókkal rögzítettük, illetve hát ezt a felnőttek végezték, mi gyermekek a kellemesen langyos vízben pancsoltunk, priccoltuk szembe a lánykákat.
Az ügyesen vízbe pakolt kévesort aztán iszapos földdel, a közeli rétből kimetszett füves tégladarabokkal nyomtatták meg, nehogy elvigye az ár. Így is megtörtént némelykor, hogy késő nyári hirtelen-zápor zúdult a Küküllőre, s magával ragadta a téli fonnivalót: a kenderzsúpokat valahol Dicsőszentmárton körül vagy még alább fogták ki az ügyeskedő csavargók.
Sokkal érdekesebb volt a készülődés a kenderáztatásra, majd a -mosásra. Kora hajnalban bevetették a kenyeret a púpos kemencébe, s mellé szalonnát, besütött húst pakoltak az asszonyok, sötétvörösre érett a házi paradicsom, akkora, mint a kisebb sárgadinnyék, s a hegyesorrú paprika, a lila szemű hagyma...S ügyeltek a gazdák, hogy teljesen ki ne fogyjon a bor. Ha mégis megitták volna mind, akkor fickóbort csináltak, cukrot tettek a seprőre, és abból aztán ha kiforrt, valami híg ital keletkezett, a langyos víz helyett az is megtette.
Kendermosáskor minden más színben csillogott, mintha nem is hétköznap lenne. Menet közben is kérődzve ballagtak a tehenek a szekérrel, át a szomszéd falun, s megbámultak az idegenek, mégis mindenkit köszöntöttek a nagyok, és azok tisztelettel fogadták a köszöntést; és hogy rettegtünk, amikor áthaladtunk a vasúton, nehogy éppen akkor érkezzen a vonat. És mégis kilopóztunk a bernádi kanyarba, hogy meglessük a háromnegyed négyest Parajd, közelebbről Bonyha felől jövet. Úgy bedőlt a mozdony, azt hittem, menten felborul!
Ötödikben csak egy leányka akart bábasszony lenni, a többiek, mindenki: mozdonyvezető!
No, ott láttam sudárbarnára sült legénykéket kosarakkal halászni. Ismerték a gübőket, s óvatosan közelítve hirtlen odasuvasztották a kosarat a vízre boruló fűz alá, hogy aztán kirántva felkiáltsanak, megvan!, vagy sunyin hallgatva tovább caplassanak az árnyékos oldalon.
Ezek nem szívesen mutogatták a zsákmányt. Ahogy jöttek, úgy tűntek el a vízzel a következő kanyarban.
Halat éppen a kendernek "köszönhetően" láthattunk. Fehér hasukat mutogatva döglötten lipinkáztak a mocskosbarna vízen. Azt mondta az egyik helybéli, hogy olyan méreg van a kenderben, amitől megdöglik a hal.
Mások pedig úgy vélték, hogy odafenn a gyulakuti hőerőmű ereszti rájuk a fáradt forróvizet, attól nyuvadnak meg szegények.
Olyan nagyon nem érdekelt bennünket, mert sosem ettünk halat. A szalonna friss kerti paradicsommal, illatos lágykenyérrel pedig énnekem mindmáig azokat a koraőszi derűs napokat juttatja eszembe, amikor a még víztől csöpögő szekéren, a kenderrakomány tetejedes tetején, egy maradék kenyérdúcot rágicsálva bölcsen szemlélem az elém táruló világot.
Hát ezért nem ért, nem érhetett soha, sem halőr, sem malőr. Ezt a blognak nevezett micsodát kivéve.
Mert ha az eirodalom.ro oldalon olvasnivalót keresve a nevemre is rákattintanál, barátom, ott egy akkora kriksz-krakszot találsz, hogy beléd dermed a kíváncsiság.
Senki sem okolható az efféle malőrért.
Aztán némi ügyetlenkedés árán mégis magamra bukkantam végül.
Ide írom korábbi bejegyzésem elérhetőségét (de persze ebben sem lehetek egészen biztos):
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz