Tóni

Foszlott kabátujjából kilógott a keze. Hanyagul lóbálta előre-hátra, s tramplisan lépkedett a kocsma felé. A toronyóra mánusa mindjárt delet mutatott. Torka majd kiszikkadt a hőségtől. Erőst szerette a konyakot. Azt az egyfélét, amit a sarki lebújban árultak. Aztán mégiscsak rum lett belőle. Jó volt meghúzódni a kocsma hüvösében. A pincér „nagyasszony" gyerekkora óta ismerte Tónit, így azon sem lepődött meg, amikor nagy izgalmában raccsolva rendelte meg a nedűt: – Matikka néni, adjon nekem egy fél deci kkkh...rrrumot! –, így könnyebb volt kimondani.
Jóleső melegség futott végig testén, amint felhörpintette, utána könnyedén dobta le magát a legelső székre. Tóni amolyan falubolondjának számított, de mindenki így szerette, s folyton szurkálták, hátha mond rá valamit. Távolról rendes embernek tűnt, de ez csak afféle optikai csalódás volt. Jobban mondva annak látszott. De nem az volt. Inkább az együgyűség határesete. Mellékállásban szinte mindent elvállalt: sírt ásott, napszámba ment, segédmunkásként ügyetlenkedett, harangozóskodott, csecsemőt pesztrált, fogatot hajtott. Könnyen ráállt a játékra, de a segítségre is. 
Emlékszem, egyik falustársa is sírásó munkája felől érdeklődött: – Tóni, osztán nekem megásod-e? – Jó jó, csak előbb szóljál! – jött is rögvest a válasz. Aztán békén hagyták. Szomszédasszonyának is kihúzta a tüskét az ujjából, mire az így lelkendezett: – Áldott Tónikáácskaa, arannykeze, gyémántkeze van neki! 
Hazafelé bandukolva fütyörészni kezdett. Kicsücsörítette ajkait, s fújta. Egészen tűrhető, szép dallamok sikeredtek. Otthon terített asztal várta. Testvérei tartották el, ilyen félkegyelműt nem lehetett magára hagyni. Munkára viszont bármikor fogható volt, a munkahely nyűgei, a családfenntartás gondjai nem nyomasztották. Kicsit mindenkié volt. Kicsit pedig senkié. Bolondozásain, elszólásain, kapásból, visszakézből adott válaszain sokszor könnyezve nevettünk. Vénlegényként is tartotta az erőnléti szintet, mint valami ki nem használt dinamó. Nem maradt puhány, bár szabad ember volt. Ez meg is látszott rajta. Pirospozsgás arca ragyogott a kicsattanó egészségtől. Önfeledt csodálkozni tudásával olyannak tűnt, mintha egy kicsikét gyerek maradt volna. Meg lehetett viccelni. Gyerekek, felnőttek egyaránt élcelődtek vele, ha alkalom kínálkozott. Volt olyan, hogy éjjel a cigányok megverték az ablakát, s elmásított hangon bekiabáltak neki: – Kelj fel Tóni, gyújcs gyertyát, ördög van a háznál. Üssed ágyon, de ne nágyon, vesd ki az áblákon, hádd száládjon!
De Tóninak szeme sem rebbent. Aludt, mint a döglött nyúl. Kehes lovát egyesben járatta. Sokszor elszegődött napszámba, vagy ha valaki megkérte, szívesen fuvarozott bármit. Egy alkalommal a szomszédék kérték meg, hozná haza a hegyről az előkészített fenyőágakat. – Csapkiszúrta, s hájde! – mondogatta, ha valaki afelől érdeklődött, hogy mi lelte bedagadt szemét. El is indultak a fáért, de amikor jól megrakodva értek volna be a faluba, egy sáros gödörbe úgy belésuppant mind a két hátsó kerék, hogy a szekér többet nem mozdult. Nahát, mit tehettek volna, nekiálltak szomszédék, s rakosgattak le a csapból, hátha könnyítenek a ló dolgán. De Tóni kehes lova csak terpelt, állt egyik lábáról a másikra. Amikor a szekér teljesen megürült, a ló akkor sem mozdult. Kérdik Tónit: – Mi van a lovaddal? Erre csak ennyit mondott: – A lovam a régi tudatval van... Aztán kifogták a jószágot, a két férfi kimozdította az üres szekeret a sárból, arrébb gurította, majd újra befogták eléje a gebét. Visszarakták a fenyőágakat, így aztán nagy nehezen elindulhattak.
Tóni nem volt mindig ilyen vicces. Tudott komoly is lenni. Még mielőtt meghibbant volna, nagy tervekkel indult az életnek. Kerekesnek készült, apja műhelyében értő kézzel, megfontolt alapossággal forgatta a fentőket s a ráfokat. Minden szerszámnak képes volt nyelet cserélni, megfelelő fát találni. Bármely borókabokorban meglátta az ostornyélnek valót. Kezét végighúzva a juharon, az akácon, a dión, bükkön, cserefán, cseresznyén, egyből megmondta, milyen szerszám, szekér- vagy keréktartozék lesz belőle. Kerékfalnak, lajtorjának, tengelynek bükkfát, lőcsnek-ágasnak eperfát, kerékagynak diófát, nyújtónak gyertyánt. Örvendett a mogyórónak s a nyírfának is, de apjától azt tanulta, egy kerekesnek leghálásabb kőrisfából, vadkörtéből s szilfából dolgozni. Az szíjas, az tart. Nem törik könnyen, sűrű az erezete s bírja a terhelést. Ha ezekből faragja a kerékfejet, fentőt, késefát, biztos, hogy nem jő vissza cserére a fuvaros a jövő héten. 
Hatvannyolcban rukkolt volt be katonának. Ez számára végzetesnek bizonyult. Az egyik regáti városban vikszolta a tiszti bakancsot egy este, s a zsebrádióban hallgatta a Kossuth-adót. Már csend volt a bakák közt. Villany leoltva, a hálóban mélyen aludt mindenki. A szomszédos tiszti szoba előtt, szolgálat közben takarított, majd cipőt pucolt, hogy kedveskedjék a századosnak. A rádió csendesen duruzsolt. Éjféltájt teljesen felcsavarta a potméter gombját. A fennkölt zene mélyen a szívéig hatolt. Még hangosította, hátha a többi magyar is meghallja. És ekkor hirtelen kivágódott a tiszti szoba ajtaja, a félmeztelen százados magából kikelve ugrott ki rajta, neki Tóninak, rávetette magát, s a földre teperte. Előkapta szolgálati fegyverét, a bakának szegezte, és ráordított: – Zárd el, te bozgor! Majd Tóni fejéhez tartva elsütötte a pisztolyt. A robbanástól Tóni erőtlenül engedte ki kezéből a rádiót, ájultan esett össze. 
A teljes kaszárnya népe felriadt, felvinnyogott a sziréna, sorakozót rendeltek el. Tóni felügyelet alá került, a tiszt pedig a tiszti fogdába. Majd lefokozták, és áthelyezték valahová. Tóni, az előrehozott leszerelés ellenére is idegsokkot kapott, sokáig beszámíthatlan maradt. Évek teltek el, amíg visszanyerte bátorságát és emlékeit. Önbizalmának azonban csak egy része tért vissza. Önmagának árnyéka.
Testileg ugyan csak annyi baja lett, hogy egyik fülére nagyot hallott, ám a magyar himnuszt még búcsún sem merte énekelni. Örvendett, hogy túlélte. Nem nagyon beszélt erről az esetről senkinek. Nehezére esett volna, hogy újra feltépje a sebeket. Pedig rémálomként gyakran előjöttek a kaszárnya képei. Nem hallgatott többé rádiót, inkább fütyült. Ezzel egyszersmind felejtett. Az ének lelki gyógyírként is bevált. Nősülni már nem tudott, félszegnek, nyomoréknak számított, amúgy viszont örülni örült, hogy kapott ajándékba egy új életet. 
Éppen hazafelé tartott most is, amikor szembebicikliztem vele. Intett, hogy álljak meg. Gyerekként élveztem fékezni, hát nagy kontrát vágtam, porzott belé a felszegi út. Huncut mosollyal, a foga között szopogatva a szűrő nélküli szivarcsonkot, kért: – Pétekke, adj öt lejt! Szivarra, szivarra... Osztán megadom. – mormogta, mert szégyellt kérni a háziaktól. Megvolt ugyanis a napi adag, de ő szeretett potyázni. Mindig került valaki, aki adott neki szivarra valót. Belenyúltam a zsebembe, s a maradék házszentelési bocskorpénzemet neki adtam. Nem győzött hálálkodni. Hosszan integetett utánam. 
Sokáig nem találkoztunk. Néha, mikor eszébe jutott, elment egyet, világot látni. Olykor ráakadt egy távoli ismerős, vagy a helyi rendőr nyomozta ki hollétét. Ilyenkor aztán pár nap múlva előkerült. Addig csend volt a faluban, majd újra belépett a köztudatba fütyülésével, felejthetetlen mosolyával, humorával.
Egyszer aztán egy nap csak annyit tudtak meg az emberek a szakállszárítónál, hogy Tóni eltűnt. Se szó, se beszéd, elindult világgá. Búcsúzás nélkül. Üzenetet sem hagyott. És arra is nagyon vigyázott, nehogy valaki meglássa. Csak úgy, a mezőn átvágva, nyakába vette a határt, meg sem állt a következő faluig. Onnan tovább. „Körösztül a högyön, hogy hamarabb lögyön.” 
Mire itthon felocsúdtak, már a megyéből is kiment ejszen. Azóta nem látták. Csak szakadt, fosztos kabátját találták meg a régeni vasútállomáson.

sp