Jártam az erdőt, na nem a nagyon veszélyes részét mert egyedül nem szokásom messzire csatangolni, főleg a vadonba. Szép idő volt, a Nap szebben sütött mint általában és hihetetlen fénycsíkokkal ajándékozott meg, melyek főleg a nagy páfrányokon keresztül a mohás tözegre vetődve a zöld, a barna és a sárga minden árnyalatában csillogva sziporkáztak.

Itt ott egy egy fonnyadt, bogárrágta gombafej belecifrázódott ebbe a természetes szőnyeg mintázatába és mindez oly kellemesen nyugtató volt, hogy félig-meddig álmosan kerestem a fotózni való témát a fenyőfák alatt.

Általában kétszer meggondolok mindent így azt is, mettől merre és meddig menjek,  de most jobban rámentem a puha mohára és egyben mélyebbre az erdőbe. Egy különösen szép vízmosta nagy luk fogta meg a figyelmem a földön, hát odahajolva a makrózás minden csínját kínját kihasználva fotókat szerkesztettem mikor kissé oldalra sandítva mögöttem mintegy húsz méterre egy nagy fekete tömeget vettem észre, mely közeledett felém a sűrű bokrosból. Magyarul megmondva ijedni sem volt időm, mert hirtelen felszökkentem, mirefel a hátulról hirtelen csörtető, nagy zajjal robajjal érkerző feketeséget érzékelve úgy sprinteltem kilóim ellenére, hogy az etiópok is elcsodálkoztak volna hirtelenjébe.Azonnal a  legvastagabb fa mögé futottam remélve ha nem is felmászni lesz esélyem de talán pár körrel körbefutva azt, sikerül időt nyernem gondolkodásra. Elkezdtem nagy kínlódva gondolkodni a fa mögött, mikor meghallottam az a nagy fekete valami megállott a fa mögött talán pár lépésnyire sem. Pillanatnyilag pihent, nekem meg a szívem dobogott annyira, hogy az már sok volt. Éber pillanatok voltak. Fölnéztem a fára és elégedetlenül vontam le a következtetést, hogy erre gyorsan semmiképp sem fogok tudni felkapaszkodni, előre meg ugyanúgy mint jobbra vagy balra, verseny futásra alkalmas nyílt terep nem volt. Egyszer csak hallottam, amint a nagy tömeg megmozdul. Jött felém. Jött az a fa felé mely mögött már lassan azt sem tudtam, gyónni kezdjek e hírtelen, vagy puskát faragni, a semmiből. De hallottam, lassan, amint jön felém lassú lassú léptekkel. Dicsértem a Hargitát, hogy ily sűrű, és van benne egy ilyen vastag fa, de gyorsan rájöttem, ez már korántsem menedék. Hallgattam, lassan jött felém. Éreztem, baloldalról kerít. És hallottam lépéseinek rettenetes súlyát. Lassan lépkedett és minden ami száraz és törhető volt, rettenetes recsegéssel roppant meg lábai alatt és az jutott eszembe ez most már biztos játszik velem. Kissé jobbra sirültem, úgy negyven fokot a fa törzse körül és megláttam egy nagy repedést a fa közepében melyen átláthattam a fán és azt hittem rosszul leszek, mert szinte egy két méter magas, fekete, szőrös állati testet láttam amint áll a fa mellett mely jóságából most volt vagy nyolc méter kerületű. Ez a hatalmas fa volt egyetlen védelmem jelenleg. És öreg volt és odvas és az odván keresztül láttam azt a szörnyű állati testet mely most el kezdett fujjtatni. Biztos szaglászik gondoltam. Nemsokkal ezelőtt bográcsosat ettem, de hirtelen megbátorodva azt éreztem, most már az marad hátra ezzel az állattal furfangos módon meg kell verekednem vagy keverednem de megfogadtam magamban ha úgy adódik meg is eszem diadalmasan ebédre. Ez a gondolatom viszont két pillanatig ámított engem, mert az adrenalin annyira elkezdett dolgozni testemben, hogy egyre tisztában kezdtem látni a helyzetem, éreztem pattanni tudnék mint a bolha messzire, minél messzebbre. Lázas de mégis józan gondolatok voltak. Szétnéztem, majd hirtelen két fával odébb rohantam oldalra. Meglapultam az újabbik fatörzs mögött és szuszogtam. Nem féltem már annyira csak szuszogtam és vigyáztam ne emelkedjen a pulzusom. Féltem és tiszteletbe tartottam azt a nagy fekete valamit amit nem is láttam csak félszemmel, akkor is csak az árnyait a bozótból... féltem de józanul. Szapora légzésem átváltottam lassú mély lélegzetekre, és próbáltam újabb helyzetem felmérni. Nyugtattam magam. Aztán hirtelen megkezdődött az ostrom. Nagy robajjal kifutott irányomba onnan hátulról a nagy odvas fa mögül s elfutott mellettem irtó nagy recsegéssel, robajjal. Rengett alatta a moha s az erdő. S amint távolodott, az arcom színe talán kékről vörösre s majd talán minden egyéb színre változott. Röhögtem. Hogy kínomban? Talán. De röhögtem. Remegtek a lábaim. Leültem a mohára a bokrok közé. Az állat még mindig futott messzebb és messzebb a csapáson, egyre távolodva…

Éles fehér szarvain visszaverődött az a szép napfény, a mohában hagyott nyomaiban talajvíz gyűlt, hátamon meg az izzadtság.

Szép, nagy fekete tehén volt. Fekete mint az ördög.

És vicces.