A napokban egy fantasztikus bor palackját nyitottam ki, hogy végre megkóstoljuk tartamát. Régóta vártam erre a pillanatra. Ismert borvidék számomra ismeretlen pincéből való márkás borát tartottam kezemben, majd poharamban, így a fokozott érdeklődés talán kritikusabbá tett a kelleténél.

Bíztatás, sőt garancia volt viszont maga az Ajándékozó, aki igényes, sőt kritikus a borokkal. Tréfát nem ismerve – miként egy hivatott borbíra, mi több, borbíró, jóllehet, eme kategóriában önkéntes – kimondja fanyar, de helyénvaló és meglepően találó véleményét. Teszi ezt akkor is, ha valaki, ki meri venni a bátorságot, hogy meglepje valamilyen titkos borféleséggel, ajándékba visz neki egy kóstolónyit büszkeségeinek legjavából, melynek eredete, netán neve nem sugallja, mert nem sugallhatja a biztos sikert, de reménykedik az istenadta, hogy az ő szőlőjéből is csoda terem, amit kellőképpen méltányolnak majd.

Mert mire is vágyik, ki borát mással kóstoltatja? Nem nehéz kitalálni, hiszen a borkóstoltatás a világ egyik legönzőbb tevékenysége. Senkit nem érdekel ugyanis, hogy annak a másiknak, akit sikerült rávenni, hogy vállalja az áldozati bárány szerepét, ízlik-e, tetszik-e igazából, amit kínálunk neki. A borkóstolás nem a kóstoló személyéről, nem is igazán a borról, hanem annak előállítójáról, mesteréről, mesteri megalkotójáról, netán nagymesteréről szól. Mármint leginkább persze, csak abban az esetben, ha példának okáért ez a bor mondjuk nem valami ódon, többszáz-éves történelmi pincében, hozzáértő kezek alatt, vagy az új szelek új divatjaként fiatal pincegazdaság barrikolt hordóiban - és még sorolhatnánk a különféle, garantáltan sikerre vezető módozatokat arra, hogy hol is – készült. Nem kérem, nem ott, hanem a bort kóstoltató személy magavájta kis pincéjének a mélyén, legfeljebb kétszáz, de sokkal inkább száz liter alatti mennyiségben. Ott művészet igazán bort, jó bort készíteni!

Ennek a gyakorlatnak egyedüli hátránya, hogy ez a bor soha nem lesz híres bor. No, persze, nem a minősége okán, ami természetesen megkérdőjelezhetetlen, hanem a mennyisége miatt, mivel soha nem terem belőle annyi, hogy a széles nagyközönséggel meg lehetne ismertetni. Csak éppen annyi készül ebből a borból, hogy kitartson újig, addigra a gazda – általában baráti besegítéssel – gondoskodik róla, hogy mire jön a szüret, csak annyi óbor maradjon, ami az új fejtésig elfogy.

Ennek a gyakorlatnak óriási jelentősége van: elég a pice, elég az edényzet, és hát… elégnek kell lennie a bornak is. Igen ám, de honnan szerez róla tudomást a nagyvilág, akinek azért mégiscsak illene megtudnia, hogy „az én borom a legjobb” – már ahogyan ezek a gazdák tartják. Hát itt vagyok erre én magam a kispincés bortermelő, aki magam kapálom, magam kötöm, magam iszom, de tudom, mi van benne. Nekem az én borom a legjobb, bárki bármit mond is. Majd én arról is gondoskodom, hogy megtudják, még egyszer mondom: az én borom a legjobb. Mert mindenkinek a maga bora a legjobb, és minél kisebb a hordó, amiben az a bizonyos bor érik, annál inkább igaz reá ez az ősidőkbe visszanyúló tapasztalaton alapuló bölcs és igaz megállapítás.

Ezért mondom én tehát, Kedves Olvasó, Kedves Barátom, hogy a borkóstoltatás a világ egyik legönzőbb tevékenysége. Mert ki merne szembeszállni az ősi megállapítás igazával? A közönséges földi halandóból vált, vagy belőle előléptetett alkalmi borkóstoló, aki pohárral a kezében - nagy komolyan, szemöldökét kellő mértékben, de nem tovább! összehúzva - megszemléli, majd megillatozza a számára kitöltött ismeretlen nedűt, és kellő bátorságot vesz, ahhoz, hogy továbbmenve a borkóstolás rejtélyes útján, az első korttyal meg is ízlelje a gazda borát - mi több, a borok borát -, nos, az ilyen kóstolász csak abban az esetben meri megcáfolni a régi igazságot, ha nem fél cáfolata következményeitől. Mert tudja, ha bírálata ellene szól a gazda saját boráról alkotott szent meggyőződésének, akkor azonnali mosolyt ugyan még kaphat, mert ugye, ahogy a latin mondja: „aquila non captat muscas”, azaz: a sas nem a legyek után kapkod, még érthetőbben, az ominózus esetre alkalmazva a kétezer éves közmondást: mit dumálsz itt nekem, öcsikém, értesz is te a borhoz! A mindennapi kóstolónak ez a vélemény nyilvánítása biztos garancia a borkóstolás megismételhetetlenségére, ezért csak abban az esetben teszi, ha a felkínált bor vinkónak minősíttetik, ami elől menekülni kell, vagy menekülni akar az illető. Mivel azonban a barátságos pincei hangulatra nem igazán a dolgok sarkításának szándéka a jellemző, a borkóstoló személyek igyekeznek megfelelni az elvárásnak, tompítják, ha kell, sarkos véleményüket.

Lehet, hogy ezért terjedtek el a borok jellemzésénél az olyan kifejezések, mint „savai lekerekítettek”, amit az igazán nem bennfentes borkóstolók úgy is érthetnek, hogy „kerekre felfúvott pofazacskónkban kellő ideig való lögybölés után már nem is érezzük olyan rettenetesen savanyúnak ezt a bort, mint az első korty alkalmával”. Vagy egy másik példa: „savai még nem karakteresek, de már érezni a majdani igazi nagybort”. Ki az, aki ne értene vele egyet? Legfennebb, a kevésbé pallérozott hétköznapi borivó azt mondja: „ne izgulj cimbora, lesz még ez jobb, mire elfogyik”.

No, de térjünk vissza a borok igazi értőihez, akik nem azért kóstolnak, hogy másoknak, hanem, hogy saját maguknak szerezzenek némi, csak a bor által elérhető, semmivel össze nem hasonlítható örömöt, figyelve azonban arra is, hogy mindeközben az állandó, folytonos tanulás, tapasztalatszerzés gyötrelmei révén minél többet tudjanak meg az igazi borok nagy rejtelmeiről.

Csak az ilyen „Donkihóték”, akik az igazságért mindenkivel, még a szélmalommal is szembeszállnak, mernek igazán meggyőző véleményt alkotni egy borról. Néha azért rájuk is érdemes odafigyelni.

De térjünk vissza a kérdéses borhoz. Már az elején megnyugtathatom a kedves Olvasót, hogy tökéletes, úgynevezett szép bort kóstolhattam, élvezhettem. Megint megerősödhetett bennem régen kialakult véleményem, hogy Pannóniának egy baja van: nem fér el benne annyi szőlő-ültetvény, mint mondjuk Franciaországban. Mert ha annyi borunk – boraitok, Ti Drága szőlész-borász Honfitársaim – lenne, mint más, magukat joggal nagyra tartó, világhírű borkultúrával bíró, mi több, a borkultúrát diktáló népeknek megadatik, azoknak, akik az általuk kitalált nemzetállam elveinek megfelelően a burgundokat, a gallokat, a bretonokat, mi több, a Mediterraneum egy részének izgága nyüzsgő népeit, s nem utolsósorban a Frankokat, kiktől nevüket is vették – így, nagybetűvel, hiszen megérdemlik – eggyé kovácsolták, tehát ha akkorák lehetnénk, mint ők, nagyhatalom lehetnénk. Olyan nagyhatalom a borban is, mint lehettünk volna, Európának, sőt a világnak más kérdéseiben, ha ennek a naggyá összeállt nemzetnek egy silány vidéki kastélyában általuk vezérelve ki nem mondták volna a verdiktet: jól körül kell őket kanyarítani. Mert mindig mást akarnak, mint mi itt Európában. Ezek felkelők, lázadók, rebellisek, fenyegetnek bennünket. Ha olyanok lennének, mint mi vagyunk, nem bánnánk, de rájuk bízni annyi népet Európa legszebb medencéjében, veszélyes.

Elkalandoztam megint, térjünk vissza hát a borhoz. Pannon lankákon termett igazán szép bor volt, nem tudnám jobban jellemezni, mint amit magáról találón hirdet a hátcímkéjén, idézem hát:

„Kádra ülve sárkalap illeti, törkölye szunnyad.

Ékköve gránát, ó-bora charme-ját kelleti illat.

Fűszere mákony, az íze meg asszonyi kétely a szón.

Lágy puha ágy a cabernet,

s férfira les sauvignon.”

Szép hangzású az idézet, a Kis Pál Istvántól való sorok. Igaz a borra, s igaz mindenre, ami mögötte van.

A vörösborok koronázatlan királyáról, a Cabernet Saugvignonról szól a vers, illatozik a félig telt pohár. Semmivel össze nem téveszthető illat, bár le sem írható pontosan. Olyan, mint a sauvignoné. S a színe? Vörösbor, mondaná a felületes megfigyelő, szép vörösbor szín, tenné hozzá a nyomaték kedvéért. És nem is tudja, milyen pontosan fogalmazott, és mennyi mindent kihagyott ezzel a felületességgel. Hiszen nem is vörösbor színe van az áldott nedűnek. Veszem a poharam, fény felé tartom, majd el onnan, és nem találom, amit keresek. Ennek a bornak nem vörös a színe. De a legszebb vörösbor színe van! Ha kellő ügyességgel oldalazom szememet a pohár falán, csaknem fekete félgömböt látok, de mégsem igazán olyan: máris bársonyos sötétkékbe játszik, de már nem is kék, azt szinte elveszítettem, helyette valamilyen megfoghatatlan drappos-borsós árnyalatot vélek megcsillanni. Egyszer sikerül úgy csalni át rajta a fényt, hogy az látszik, mintha éppen most esett volna bele egy rubint fülbevaló, s a drága drágakő cikázva, bucskázva süllyedne benne alá. Máskor meg, ha a bor színe szélét nézem, ott, ahol a pohárral találkozik, mintha darabjaira esne az egész, jól elkülöníthető kis miniatűr pászmák sorozatára, melyekben jól megfér egymás mellett a narancs, az ibolya, a medve-barna és a szurok-fekete, de talán, ha türelmesen figyelem, még a zöld egy-két árnyalata is előbukkan néha-néha. Tényleg igazi szép vörösbor szín.

S az íze! …”asszonyi kétely a szón” – ahogyan a múzsa diktálta a költőnek. Nem tudni ugyan, hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés, de érezni, hogy igaz, teljes mértékben az. Nincs íze, nincs saját íze ennek a bornak. Amit érzel, Kedves Kóstoló Olvasó, szerzett ízek kavalkádja, igaz, meg kell hagyni, a világ legharmonikusabb kavalkádja. Lopott egy keveset a cseresznyétől, majd hozzákevert a friss málnából, ribizliből, de semmi savanyú! Savanyú? Olyan nem is volt benne soha. Mára meg már „savai lekerekedettek”, amit azt fennebb már olvashattad. Magába csent egy keveset a tölgyfa ízéből, de semmi tannin, illetve talán egy kevés, csak annyi, amit a fekete csokoládé íz, ami akkor tűnik elő, amikor nyelved ízlelőbimbói kezdenének megnyugodni, hogy vége az ostromnak, ellensúlyozni tud.

Elmeséltem egy tört részét az ízek cicomáinak, de csak annyit, hogy rávehesselek véle, Kedves és Türelmes Olvasóm, hogy Te is megkóstold, és rájöjj, semmi nincs benne abból, amit én itt összehordtam, hanem majd Te, Te megtalálod mindazokat az ízeket, amelyek igazán benne találtatnak ebben a gyönyörű borban. És igazad lesz! Mind benne lesz, amit ott ízlelsz. Majd add tovább, tölts másnak is, hadd találja meg ő is a maga ízeit e borban. És ha már sokat kóstoltátok, és megbeszélitek, ki mit érzett, mit észlelt, rakjátok össze a mondottakat, és kikerekedik ma a Cabernet Sauvignon. Legjobb tehát, ha azt mondom, hogy a boromnak – merthogy mégis csak innen indultunk ki – amolyan igazi Cabernet Sauvignon íze volt, amilyen csak ennek a fajtának lehet. Nem is tudnám jobban jellemezni.

„Fűszere mákony, íze meg asszonyi kétely a szón.”

Ha a hiányzó keménység megteremne benne,

Igaz úrrá válna, és így férfira nem lesne.

A fenti két keresetlen sor akkor bukott ki belőlem, mikor a palackom végére értem. Nem is tudom, hogyan történhetett, hiszen egyébként álmomban sem fordulna meg a fejemben, hogy költővel keljek versenyre. De a ritmus, a lendület a versben és a mákony, s még ki tudja mi a borban egymást ösztökélték, s így rávettek engem is a rímfaragásra.

Tegnap újabb palackra került sor, ez esetben hazudnék, ha azt állítanám, ismeretlen volt számomra. Természetesen, reklámnak helye itt nincs, annyit azonban elárulhatok, hogy fajtájának eredete ugyancsak francia, de ez a bor mégiscsak más volt. Színének, illatának, charme-jának leírására nem találok újabb szavakat, hiszen minden lehetséges kifejezést elpazaroltam a Sauvignonra – és még így sem mondtam el róla mindent. Ez a bor mégis más volt, mint a másik. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy olyan volt, mint középkori Anjou királyaink. Eredetük francia, de hazájuk már magyar volt. Magas hegyekkel koronázott birodalmuk naggyá tette önmagukat. Ez a magas hegyekkel koronázott birodalom – mintha első királyának, Szent Istvánnak az eszméit követte volna – befogadta ezt az idegent, és meghagyva annak minden nemes tulajdonságát, azokat olyanokkal tetézte, melyeket csak onnan, ahol termett ez a bor, azaz innen, e szép birodalomból kaphatott meg.

Ha ez a bor férfi lenne, délceg lenne, termete sudár, tartása egyenes, egy fejjel kiemelkedne mindenki közül. Cicoma, mint királyon, rajta is lenne, de messziről látszana: ő a király.

Mikor először kóstoltuk, meglett komoly férfiak és szebbnél szebb nemes borok társaságában, először a szín, a pohár-széli, óarany színű korona alatti nemes árnyalat vonta magára a figyelmet, és jelezte: a puritánság is hordozhat szépséget. Az illat a bódítás szándéka nélküli tisztaságot ígérte. Amikor aztán az ízét hagytuk kiteljesedni, az igazi meglepődés ült ki az arcokra. Mint amikor elnyomott bujdosó hívei felismerik a messziről, titokban érkező lovagban a hazatérő nagy királyt, a szabadítót, úgy kérdeztük egymást, körbe-körbe járva, bizalmasan, mi ez, milyen ez, hogy tetszik ez a bor? A válasz egyértelmű és egységes volt: megérkezett a király, a nagy király.

…Hát igen… Királyi jelenség volt ez a bor. Akkor is, amikor megismerhettem, már megint, mikor újra kóstoltam, s még mindig, most, hogy megerősítést akartam szerezni. Egy kortyot még rááldoztam mondandóm megerősítésére. Ősi borvidékünk fogadta be szőlőjét, a Pinot Noir-t, honosította az idegent, hazát adott neki és formálta saját képére, mintha csak Szent Istvánra törekedett volna hallgatni. Az a borvidék, amelyet a Párizs melletti kis nyomorult kastélyban sötét módon köttetett szerződéssel szentesített lopás most másnak juttatott, de amely – bora mutatja – nem tudott mássá válni. Olyanná formálódott ez a bor, amilyenné csak ebben az isteni adottságokkal megáldott birodalomban lehetett, s amiről megismerszik, hogy három ősi Hegyaljánk egyikén, az aradin termett, s büszkén valljuk őt magyarnak, ugyanúgy, mint Anjou királyainkat.

Hogy milyen a borod, végre tudhatom már:

Ragyogó, fenséges ez a Pinot-Noir!

Szíved bele tetted, s ha nem, hát lelked rajta,

Isten éltessen érte, Kedves Balla Géza.

2010. áprilisában

Csuták János