Túl élete delén, megfáradva a párt szabta feladatok szüntelen kihívásaiban, a pártitkár élete értelmén gondolkodott az Aranysárkányról elnevezett kocsma fényesre dörgölt sárgaréz pultjánál. Nagy csend honolt az ivóban. Puszi úr a poharakat törölte át nagy beleérzéssel, Nénnyuka, a vendéglő állandó és örök felhatalmazással bíró szakácsnéja éppen sztrapacskának való nokedlit kavart a konyhán, és csak egy öngyilkos hajlamokkal rendelkező légy billegett a söröscsap karmantyúján, mikor Borsos elvtárs sörére nézve felsóhajtott. Mi végre az élet, mi végre a sok strapa, a sok szenvedés a rendre érthetetlen és fafejű elvtársakkal, akik sokszor nem értik, mily pazar és gondtalan életfeltételeket van hivatva biztosítani nekik a párt. A sok megveszekedett kulák, akik zsíros vagyonukon kuporogva nem értik meg az új világ üzenetét. Csak harácsolnának, többet meg többet, ahelyett, hogy a közjóért beadnák földjeiket a szövetkezetbe, ahol hozzáértő kezek szorgos munkájával megduplázódna a termés. Ahogy azt a Fő elvtárs előrelátó gondoskodása ígérte. Mit kell abból olyan nagy ügyet csinálni, hogy a Szalma elvtárs tehene egy hét után megdöglött, miután elvitték a közösbe? Meg abból, hogy Hermann gazda vetőgépéről leloptak minden csavart és ott eszi a rozsda?  Mit óbégat Szerediné, hogy a termő szőlőtőkéit mind egy szálig kiszántották, mert rizsföldet telepítettek a helyére? És jönnek, csak jönnek az emberek hasonló butaságokkal, és ezeknek magyarázza ő, mi az osztályharc. A régimódi gondolkodás, elvtársak, szokta magyarázni a gyűlésen bóbiskolóknak, az minden fejlődés kerékkötője. Lám, a testvéri Szovjetunióból kell átvenni a jó példát, terem a gyapot, zsendül a rizs, mosolyog a narancs a fán. Jó nagy pofon az imperialista disznók pofájába.

És mégis, és mégis nőttön nőtt a nyugtalansága, ha végigment szolgálati Pobedájával a városon és meglátta az emberek szeméből feléje sütő gyűlöletet. Menjen templomba, Borsos elvtárs, gyónjon meg, tanácsolta a mindig feketében járó Macelkáné, a kis púpos takarítónő, aki az otthonát takarította. Két napig gondolkodott, mivel büntethetné meg Macelkáné tiszteletlen szavaiért. Még hogy templomba, ő. Azóta nem volt ügye istennel, mióta megvolt a barmicvója. Macelkánénak meg nem volt senkije és semmije, csak a vasárnapi templomba járás, míg el nem helyeztette a papot.

Hogy a Borsos elvtárs kedélyállapotában beálló változás mennyire aggasztotta Puszi urat és Nénnyukát, az onnan látszott, hogy az öreg szakácsné két egymást követő napon is grenadin marsot főzött, tudva, ez a párt első emberének kedvence. Jól megzsírozta, borsozta, ám Borsos elvtárs kedvetlenül tologatta a jó falatokat ide-oda. Nénnyuka estére összeült tanácskozni Puszi úrral, mihez kezdjenek már ezzel a szegény emberrel, hisz elsorvad itt a szemük láttára. Hagyják csak nyugodtan megdögleni ezt a népnyúzó disznót, szólt be egy borízű hang a ritkára eresztett redőny alatt az utcáról, ám mire Nénnyuka kilépett a seprűvel, hogy megegyengesse a hátán a fogadatlan prókátornak, csak futó léptek csattogása hallatszott.

- Küldjük el a Szőke Mimihez, hátha az megvigasztalja, mindig szerette a nagymellű szőkéket - mélázott Puszi úr, mire Nénnyuka mérgesen csapkodni kezdett a konyharuhával és azt mondta, borzasztó, hogy a férfiak mindig a micsodájukkal gondolkodnak.

- Inkább jósnő kéne ennek, nem hancúr-manci - seperte össze a morzsákat elgondolkodva Nénnyuka, majd másnap, ellentmondást nem tűrő hangon közölte Borsos elvtárssal, hogy délután négykor jelenése lesz a város jósnőjénél. Nénnyuka és Borsos elvtárs megboldogult mamája legjobb barátnők voltak egykoron, ezért a Nénnyukától érkezett utasítás mintha csak a mamától érkezett volna, ezért délután négykor a szolgálati Pobeda begördült Amadé Jolánka háza elé.

Jolánka kisasszony vénkisasszonyként küzdötte végig az életet, s olyan csúf volt, hogy szüzessége a nőkre végképp kiéhezett dicsőséges szovjet felszabadító hadsereg katonáinak sem kellett, bár ezt ő végképp tagadta.

- Amadé elvtársnő - szorongott az egérszagú kisszoba vedlett kanapéján Borsos elvtárs -lássuk, mit hoz nekem a jövő - szólt, és virsliszerű ujjait szétterpesztve kinyújtotta tenyerét. Amadé Jolánka roppant kínban törte csúf kis fejét, mitévő is legyen, majd úgy döntött, hasonlóan régi dodonai kollégáihoz, homályban hagyja az igazságot. Elmélyülten tanulmányozta hát a fő elvtárs nyirkos tenyerét, majd kínjában kijelentette, Borsos elvtárs további életét egy hamarosan érkező telefonhívás lesz hivatva megváltoztatni.

Ez biztosan valami előléptetés lesz, dörgölte össze izgatottan tenyerét a város első embere, s míg otthonában gondosan ellenőrizte szépséges fekete bakelitből készült telefonja állapotát, már látta magát, amint személyesen a nép Hős Fia gratulál majd neki elévülhetetlen érdemeiért.

Ez alatt Borsos elvtárs irodájában zajlottak az ilyenkor délután megszokott események, azaz özvegy Milicárné bőszen takarított s csak igazán kis időre ment ki, hogy kicserélje a legújabb pletykákat a titkárnővel, ám ez a kis idő is elég volt Dezsikének, az unokának, hogy telefon betyárkodjon egyet. Dezsike értelme kicsit megsérült, mikor születése után a bábaasszony fejre ejtette, ám éppen elég esze maradt ahhoz, hogy felemelje Borsos úr telefonját, és tárcsázza rajta a város első emberének otthoni számát.

Borsos elvtárs két, igen nagy lépéssel ugrott a készülékhez és érzelmektől fátyolos hangon szólt bele.

-Halló! Itt Borsos Sándor elvtárs beszélek.

Dezsike reszelős kamasz hangja derűsen válaszolt.

-Halló! Szervusz, Sanyikám, itt a Halál. Hát hogy vagy kedves elvtársam?

Akik hallották, később egybehangzóan állították, hogy Borsos elvtárs valami nem emberi hangon üvöltött fel, és miután szétverte a telefonkészüléket, fejvesztve rohant ki a házból. Két napig vizes ruházták a szívét, kicsit reszketett a feje meg dadogott, de nagyobb baja nem esett. Később leszázalékolták, s Amadé Jolánka ámulva ismerte fel szavai teremtő erejét.