Egy nyomozás eredménye

Tarcal, 1951. évi nov. 29. Kedves Klára néném! Bizony a sors igen igazságtalan velünk, idedobtak minket, messze otthonunktól, minden indok nélkül, azt sem tudhatjuk, még hová, merre vezethet az utunk.

Azt hiszem, Tarcalon én vagyok az egyedüli székely, így csupán a családommal énekelhetem drága székely Himnuszunkat. Hiszünk az Istenben, s ő segítségünkre fog jönni, valahányszor szükséget szenvedünk.

Itt csak fizikai (napszámos) munkát szabad végeznünk, melyért a legminimálisabb napszámot fizetik. Hárman keresünk annyit, hogy szűkösen éldegélhatünk belőle, pedig innen 6 km-nyire megyünk minden reggel, rossz úton, s onnan átlag 2 km-re a munkahelyre tovább, tehát naponta – munkán kívül – 14-17 km utat teszünk meg gyalog, mert a deportáltaknak nem jár szekér.

De élünk, s élni akarunk.

Dr. Laczkó kollegám sírját keresve megállapítottam, hogy a templomkertből 1945-ben az összes halottat exhumálták, s külön osztályozták a magyarokat, németeket, románokat és oroszokat. Utóbbiakat innen legnagyobb részt elszállították 16 km-re Szerencsre, s ott díszsírhelyet, illetve helyeket kaptak. A románokat itt temették el külön közös sírba; a németeket is. Így jártak a magyarok is. Azonban az itteni lakosság több magyar testvért külön sírba tett, akiknek a személyazonosságát megállapíthatta.

Ma, vasárnap: ráértem, sok embert meghallgattam, s azok előadása után állapítottam meg, hogy a templomkertben az ostrom idején csak egy magyar tisztet temettek el. Úgy tartják, főhadnagy volt, s vannak olyanok, akik azt állítják, hogy egy szomszéd falu (Prügy) templomtornyán lőtték le, ahol megfigyelő lett volna. Kb. 19 éves tisztilegénye is volt, aki a temetésen szíve mélyéből siratta gazdáját. A temetése igen nagy pompával történt, valamilyen barátja vagy bajtársa rendezte. Ezt a hősi halottat is átvitték az itteni katolikus temetőbe 1945-ben, s ez a bajtársa ennél az áttemetésnél is jelen volt, mely szintén elég nagy pompával történt.

A katolikus plébánia anyakönyvébe bevezetve nincs, és a plébános, aki eltemette, Oroszországban meghalt. Így ezen a vonalon nem nyomozhattam. De találtam a templom és a temető közelében megbízható tanúkat, akik határozottan állítják, hogy tudják a sírját Dr. Laczkó főhadnagynak; meg is mutatták.

A katolikus temető hegyoldalon van. Keskeny, rossz út vezet hozzá. Temetőőr nincs. A kaputól egyenes út vezet felfelé kb. 300 lépésre, a halottas bódéhoz, mely egy deszka alkotmány. Idáig érve jobb kéz felé kb. 12-15 lépésre van székely testvérünk sírja. Eléggé gondozott, gyomtalanított a sír, erős tölgyfakereszt rajta, tövénél két csokor őszirózsa, valószínű, halottak napjától van ott. A kereszten egy kb. 20x50cm-es zománctábla van megfordítva rászegezve, ez egy árusnak a reklámját mutatja, s a hátán levő üres részre lehetett felírva a név, mely lekopott. Valami László féle nevet silabizáltam ki a keresztnév helyén, de ez nem biztos. A keresztre 1949-ig egy rohamsisak is rá volt szegezve, melyen puskalövés nyoma látszott, mint többen mondják.

Szóval ennyit állapítottam meg, de tovább nyomozok vasárnaponként. Most már nekem is van egy kedves bajtársam, székely testvérem, akihez kimehetek, s akivel –

úgy érzem – elbeszélgethetek. Ha meggyőződöm még teljesebben, hogy ez a sírja, a táblára fehér zománcfestékkel újból írom a nevét. Legyetek szívesek, sürgősen írjatok, hogy László volt-e, és mit írjak a táblára. Kérdezd meg a feleségétől.

Írjatok sokat, s bármerre visz is a végzet, tartsuk meg egymást testvéri szeretetünkben. Jó az Isten, megsegít minket.

Szeretettel csókolunk mindnyájatokat. Lajos és családja.