Harangoznak Rossz Pistának

Hárman poroszkálnak lefelé a Nagyutcán: Ferenc bá, eltunyult arcú, csuparongy öreg, szája sarkába ragasztott, rég kialudt vagy meg se gyújtott szivarcsikk, Nácionálé, hátán elmaradhatatlan kapájával, őt az Isten direkt úgy teremthette, mint az Arany versében a hegedűt Jézus a Szent Péter hátára, s csakugyan valami egyéb Arany János-i is van benne, pontosabban a járásában, tántorogva ballag, akár a szegény jobbágy két kajla sőréje-ökre, holott nem italozik ő, italt csak nagy napokon lát, kóstolni akkor sincs rá sok esélye, nem adnak neki ezek az új gazdák. Ferenc bának volt valami kicsi földje, valami öt hektár, s hozzá az erdő, de mikor jöttek a lemurálással, s alá kellett írni, úgy megverték, hogy azóta nem ember, csak ez a roncs, aki vastag talpával föl-fölverve az út porát, ezzel a tántorgó, kóválygó járással ballag a csordától fölvert porfelleg után, a nap őt veri pofon elsőnek, amint megszabadul a por fojtásától: arca csak annyira borostás, mint a nagyapámnak, a falusi ember egyszer borotválkozik (nálunk: beretválkozik) egy héten, mégpedig vasárnap, s aztán más vasárnapig nem teszi kezét a borotvára (beretvára), de maga Ferenc bá, amint ott halad le a Nagyutcán, idő-értékű valami, amit nem tudok megfogalmazni –, amint ő ott elhalad, Mari Ángyónkkal s Rossz Pistával a nyomában, s a csorda klér a Kereszthez, már tutul is Vaszilika, a disznópásztor, s kezdődik a sivalkodás, aztán ahogy az állatoktól megszabadult, Zsiga bácsi is elbiceg megkondítani a harangot, ettől van reggel, de főleg attól, hogy ott megy lefelé a Nagyutcán, el a kapunk előtt, a Szégyentábla kerülőjén, ahol a kulákok vannak a szégyenpiacra téve, s Ferenc bá mögött még elgyötörtebben, állandóan köhincsélve a hektikás (gölöhös), tándámándá asszonya, Mari ángyó a tarisznyával, a marokra fogott tarisznyával, könnyű szegénynek, hiszen jószerével semmi sincsen benne, száraz kenyér vagy puliszka s hagyma, talán némi avas szalonna, valami nyüves hús, ezekért végigjárja a rokonokat, akik még nem annyira szegények, olvastam valahol, talán Jakabos Ödönnél, aki Körösi Csorna nyomába eredt, hogy Indiában, Bihar államban látta, hogyan vonul a cigány család, épp mint nálunk, elöl a roma, öt méter szünet, utána az asszony s a rajkók, mint a üstökös uszálya. Ferenc báék nem azok, mégis úgy haladnak, mert az öreget megverte az Isten avval, hogy ángyót ilyen tándámándának teremtette, s azért a másfél hektár hozományért Ferenc bával elvétette. Nem tud főzni sem, kimennek a határba, leül, nézi Ferencet s köhécsel, mikor Ferenc kivitte a két sort (helyette is kapál), akkor feltápászkodik, ölébe gyűjti a kigyérített zsenge kukoricaszálakat. Ferenc hatalmas zsúp gyérítéssel a hátán ballag majd haza este, de ángyó mind elhullogatja a maga terűjét az úton.
Mari ángyó után még két élőlény következik a sorban és a porban. Nagyboldogtalan legényfiúk, Pista, mogyoróvesszőből konfekcionált „lovát” üli délcegen, mint János vitéz, illetve mint Háry vitéz, csak sokkalta mosolygósabb. „Csillag, nyee!”, biztatja olykor. Őneki nincs kora, a gügyék nem vénülnek, ilyennek tudtam mindig. Némileg rontja a képet, hogy mindig folyik a nyála. Kölyökkoromban falkába verődve kiabáltuk utána, hogy „Harangoznak Rossz Pistának, tillang-bellang!”, hatalmas lármával kísértükkergettük a nagy lajhárt, aki egyetlen mozdulatával, hatalmas kezének egyetlen legyintésével leüthette volna bármelyikünket, de olyan mamlasz volt, hogy akár a hátára is ülhettünk volna, csak ez a csúfolódó rikkantás hozta rendszerint ki a sodrából, az sem azonnal, hanem jó hosszas „harangozás” után, ez volt a falu vasárnapi körmenete, elöl Rossz Pista (a „rossz” jelzőt persze a kisgyermekes menyecskéktől kapta, ha rossz vagy, oda adlak Rossz Pistának, elviszen a lován), mint valami fölkenetlen kormányzó, s nyomában kézzel-lábbal hadonászó gyermeksereg, amint ezt a furcsa hangutánzást műveljük, hogy tillang-bellang... A harangjainkat most, hogy elkerültem otthonról, nem is hallom másként, pedig sosem szóltak így, a nagyharang például, mely még az ezernégyszázas évekből való, már a Gábor Áron idejében megrepedt, amikor leejtették, de valamiért mégsem vitték el ágyúnak, borzalmasan rekedt hangon szól, hallottam egyszer egy nagyon kivénhedt kutyát „ugatni”, hátborzongatóan szomorú volt, a kisharang pedig mellette amolyan ministráns csengettyűként ugrándoztatja hangját, mintha csak egy fiatal kuvasz csúfolódna az elaggott csobánkutyával... Rossz Pista egy darabig bírta-bírta, mi meg körülfogtuk, mint vadászebek a vadkant, s akkor csak hirtelen elfehéredett, habzani kezdett a szája, reszketni-rázkódni kezdett, „rájött a rohamja”, ezt is akartuk, erre ment ki a játék, lerogyott a földre, és borzalmasan üvöltött, iszonyú artikulálatlan hangok jöttek ki a habbal a száján – mi szadista kéjjel élveztük végig ezt a színjátékot, ezt a szörnyűséges kínlódást, a szerencsétlen epilepsziás vergődését a porban, s aztán csendben, minden lelkiismeretfurdalás vagy bűntudat nélkül elszéledtünk, fészkészni az erdőre vagy vaddisznózni a patakokra...
Rossz Pista után jön a bárány, Ágnes. Nem tudom, miért hívták minden bárányukat Ágnesnek, hiszen fogalmuk sem lehetett az „Agnus Dei”-ről, isten bárányáról a szegény ágrólszakadtaknak, de Ágnes Ágnes volt, minden tavasszal megtartottak egyet a bárányok közül (mert, bármily szegények voltak is, juhot mindig tartottak), az pedig ott eregélt a Rossz Pista nyomában minden ilyen processzió alkalmával: vagyis reggel ki a mezőre, estefelé haza.
Hol volt a te földed, Árpi? Árpi, Árpi, Csiba Árpi, minek neked a föld, Árpi? Éltél, mint a hal a vízben, reggel elmentél a gyárba, estére már itthon voltál, megittál egy jó pohár bort, s elláttad az állatokat, éjfélig is elmatattál a ház körül, takaros jó gazda voltál, ötkor már a buszon voltál, ott aludtad ki magadat, azért a százhúsz kévéért igazán nem kellett volna, beléd szállt a Tisztátalan, nyakadba ült a Nyekurát, hogy egyből csak így megvadulj, szegény, szegény Csiba Árpi.
A községháza – az „iroda” – udvarán égnek a könyvek. Aranyozott betűk ragyogják fel még egyszer, utoljára fájdalmas fényüket az éjszakába. A könyvmáglya körül ott áll Kupa János, az új hatalom helyi embere, mellette a micisapkás, pisztolyos „jegyző”, a tovarés szekrétár, na meg persze Buglya Sándi, a bakter, akire az a megtisztelő feladat hárult, hogy a máglyának alágyújtson. Szép nagy könyvek, azt susogják, Csibáékhoz vitette ki az úr, félt, hogy megkapják ezek, s odavitette titokban. A drága könyvtárát...
Azt kérdezték ők is: hol volt a te földed, Árpi. Hát én meg tudom mutatni, mondom nekik, ki is lépem, negyven ári, ki tudom pontosan lépni, ej, én sokszor kipróbáltam, milyen hoszszú a lépésem, próbáljátok ki csak tű is, mérjétek a szélét-hosszát, a cellának, igen-igen, nem evvel a kecskével, a parcellának, mondom nekik, én kilépem, én megmértem. Léped te a nagyapádat, kacagott a veres, Bojtár, ő itt nálunk a kisisten, léped te az apád faszát, majd ha kijő a bizottság, ott né, jő a komisszió, jegyzőkönyvet is csinálunk, procsesz verbált, papír beszél, te csak ugass – s akkor beállhatsz a földbe, nyuvadnál belé örökre, Csiba Árpi.
A könyvmáglya mögött még van valaki, akit nem bántanak a nadrágosok. Kisse hátrább álldogál, vigyorog és folyik a nyála. Lába között ott van az elmaradhatatlan „ló”, a fején rühes juh bőréből tajkolt, megveresedett, foszladozó sapka, testén ócska posztókabát, nadrágja még a nyári, slicce nincs is, kilátszik a kalánya, lábán pampó. Ott bámulja a tüzet megbabonázva Rossz Pista.
Kimérték a Rapó alatt, kárinkodtak a társasok, hogy a közös közepibe, a nagy árpatábla közé csak úgy belébúvok nekik, mintha csak az anyáméba, hogy maradtam volna benne, én azt akkor elhallgattam, nem kötöm az eszem vénhez, pedig ők is tudva tudták, ott volt az én apám fődje, nem értették, mórt nem várok, ki kell azt az üdőt várni, mondta Kacsó Gazsi bá is, amikor eljön az üdő, mikor fenn is jóváhagyják, akkor aztán bétársulunk, én? Istenem, hogy én társuljak ezekkel! Én nem társulok senkivel, elég volt a társulásból, elég volt a kollektívből, elég volt már a sok bajból, a nyomorból, hazugságból, nekem az a rész kell, s nem más, ahol apámmal arattunk. Kacagott a brigádos, hogy még a bendője is rezgett, ahogy forgatta a kecskét, elhízott a nagy jóléttől, a kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja, ezeknek két kocsijuk van, a traktort is ő használta az egyiket, kedve szerint, úgy éltek itt, mint a herék, blokkot vett a gyermekeknek, kitaníttatta izének, miafene, cukrászdásnak, cséléfésnek, azok csak a készre jöttek, akkora nagy küsasszonyok még a drága unokák is, azoknak nem tetszik Erdély, nem kell nekik Románia, kapták magukat, s hoppáré, ereszd babám, baszdmeg diszkó, Budapestig meg se álltak, csak a határállomáson, itt maradt a hatalmas ház, emeletes palota ez, hát Gergely a cimborám volt, az öregek még a tanyán mentek össze, de mi ketten a haragot soha-soha nem tartottuk, kérdem tőle, na te Gergé, mire jó a nagysok lopás, most aztán jókat mulathatsz, járhatod a pontozót a fürdőkádban, urat csináltál belőlük, s ők elmentek kolbászosnak Pestre, a nagyállomásra.
Valamivel távolabb áll a szekeréhez támasztva Csiba Árpád, a Dál tanyáról, megverve rútul, de már rászáradt arcára a vér, kalapját is visszatették a fejére, onnan valahonnan még szivárog, mert a könyvek lángjánál látszik innen hátulról a lucskos csík őszülő haján. A falu végén kifogatták vele a lovat, s maga fogódzott a szekér elé, a Tanoroktól fel a községháza teréig, mikor nem bírta, s megállt-forma, a pisztolyos intett Kupa Jánosnak, az pedig rávágott a hutyoróval. Ahogy végig ebegéltek a Tanorokon, elhúzták a függönyöket, de előbb kicsire húzták a lángot a lámpában, volt, aki ki mert jönni, a kerítésig, ott rákönyökölt, s nézte a Csiba Árpád vonulását az úr könyveivel. – Hát lopott? – kérdezte valamelyikük. – Igen ez, puskát is kaptunk nála – mondták a Kupa János emberei, a Gáspárok. Ezek voltak itt a kommunisták, de ők csak úgy mondták: komonisták.
Csak kacagott ez a Gergé, s hiába szóltam rá, ne csalj, hozzá volt ez szokva régtől, sohasem úgy mért, ahogy kell, hiába is próbálkoztam a szép szóval. S akkor na, képen töröltem. Látták, hogyne, volt ott tanú, éppen elég, még véresebb lett a veres, ő az elnök, neve Bojtár, inkább Bojtorjánnak hínnák, olyan az ő természetje, nem mertek megpisszenni se, s olyan lett a mérés fikszre, megkaptam a negyven árit, az árpaföld kellőleges közepibe. Az én külön árpásomat, mert akárhogy: a mi jussunk, nézzék meg a telekkönyvben, itt állott volt a mi tanyánk, körül körben a földjeink, s akkor nekem csak ennyi jut az árpából? Negyven ári? Akkor oda kérem én is, a máriás úristenit az anyjuknak, bé a kellős közepibe!
Amikor már mind hamuvá váltak az úr könyvei, setét lett, s a pisztolyos odarendeltette Vótbíró Józsit két lámpással, s lágy kenyeret követelt s egy korsó bort. Hoztak is mingyárt, Vótbíró Józsi tudott bánni a kommunistákkal is, evett s ivott a gazember, közben a bakter, Buglya Sándi szépen felrakta a kiválogatott könyveket a szekérre, a saroglyába, tudta az a továris, hogy ha mind nem is viheti el, de egy részét megsuvasztja. Közben Csiba Árpádot bezárták a pincébe, a Gáspárok felváltva őrizték, amelyik éppen kint volt, annak ki kellett vinni a szivarat meggyújtva, s hozzá a csupor bort. Aztán amikor jóllakott s berúgott az a vaddisznó, felült a Csiba Árpád szekerére, Buglya Sándi hajtotta a lovat. Mikor visszajött, nem mondott semmit, úgyhogy kieresztették a pincéből Csiba Árpádot, és hazamehetett a tanyájára a szekerén. A ló olyan fáradt volt, hogy minden ötven lépés után megállt, de a gazdája nem szólt semmit. Amikor úgy gondolta, ismét elindult. Csiba Árpád attól kezdve nagyon keveset beszólt.
Árpi, Árpi, Csiba Árpi, otthagytad a gyári munkát, azt hitted, hogy gazda lehetsz, mielőtt még törvény lenne, mielőtt az urak ott fenn megszavazzák a jussodat, fenn a magas parlamentben, magad gazdája voltál te azelőtt is, Csiba Árpi, de a törvény mégis törvény, a törvénnyel nem viccelünk, jó akácfa karóidat még a tavaly ősszel vágtad, hántottad le szép fehérre, szép fehérből szép sárgára, ahogy szépen kiszáradtak, jól kihegyezted szőlődnek, de a szőlőt, amit adtak, azt is megint immel-ámmal, fenyegető sürgetésre, leégette a permetlé, amit ezek kotyvasztottak, jó sűrűre koncentráltak, azt is csak vaj’ kettőtöknek-hármotoknak, akiknek nagy a pofája, a többiét nem forrázták le, csak a tiéteket, és perelhettél váltig velük, mert a papírjukon az állt, hogy az oldat megfelelő, csak éppen nem volt szerencséd, biztosan a Kombináttól hozta a szól a rossz füstöt, s annak is csak pontosan a te szőlődre kellett szállni, s ott maradtál a szép sárga, hegyes szőlőkaróiddal, erős karók, éppen kalangyának valók, a jó Isten nem hagy cserben, még ha nem is vagy templomos, minden rosszban van egy csepp jó, szép hegyes akácfa karók, árpakalangyának valók, miért nem hagytad a helyükön, bédöngölve jól a földbe, Csiba Árpi?
A hatalmat átvette, a proletárhatalmat és a munkás-paraszt szövetséget Kupa János, amíg őt is csakhamar seggbe nem rúgták, merthogy eltitkolta burzsoá kapcsolatait a szerencsétlen. (Egyik, két hónapos korában meghalt gyermekét maga az úr keresztelte.) A porig alázott Csiba Árpád nem bírta sokáig, nem is az a verés vitte el, inkább a gyalázása miatti szégyen. A karikatúrája ott virított a szégyentáblán a szégyenplacon, míg csak egy holdas nyári éjszakán Misu, a község bikája kiszabadulván, az eléje merészkedő Buglya Sándit, a baktert alaposan megdöfködvén talapzatig le nem rombolta a pirostéglás vívmány-tákolmányt. Attól kezdve az a hely (a szégyentábla helye, a falu „központja”) lett a Rossz Pista állandó tanyája. Persze inkább csak meleg időszakokban. Ott ült, csutakolta lovát, a Csillagot, simogatta, mondikált neki. Néha elsétált mellette az úr, akit kiraktak kastélyából, az „udvarból”, egy parasztszobában lakott egyik jóemberénél, feleségül vette egyik volt szolgálóját, nemzett neki egy kislányt, akit egyéves korában torokgyík vitt el apja után, a falu fölötti úri temetőbe, a Kriptába. Az úr, elsétálva a bolond mellett, rendszerint megállt, egy kis ideig nézte, amint külön világába, boldog dimenziójába zártan, de védetten is, „önfeledten” játszik játszik, míg csak él. Az úr sosem kérdezett semmit Rossz Pistától, nem is adott semmit, mert ekkor már nem is volt semmije, de Pista sem várt tőle semmit, mert miután meggyőződött róla, hogy ez a magas, merev, illatos pipafüst-szagú lény sosem mondja, hogy „harangoznak Rossz Pistának”, s különös formájú (emberfejű!) botjával sem vág rá, nyálasan rávigyorgott. És ezzel az úr is továbbsétált. Az úr sohasem ment, oly méltósággal hordozta szegénységét, hogy később, amint megfigyelhettem, többen is utánozták, az éppen soros elöljárók közül. Csak éppen bot helyett valami egyebet találtak ki, az egyik, nagyon hasas elvtárs, akit Domnu Burtosnak tituláltak, például egy rekvirált kukkerral illegett-billegett végig a Nagyutcán, Kisutcán, a Közön, a Tanorokon. Több utcája nem lévén a falunkak.
Nem mentem rá a közösre, ne mondják, hogy letipodom, ne vádoljanak el engem, ha már vélök szembeszálltam, s a magam gazdája lettem, s ha a szőlőmet tönkretették, azt is tudom, hogy kitől jött, ez a Bojtár kiokádta, ez a kövér veres ördög, mert én ennek egy szép estén, jól emlékszem, holdvilág volt, Misu bika éccakája, megmarkoltam a gigáját, úgy hörgött, mint egy nagy disznó, ha nem beszél, megmejjesztem, úgyhogy inkább kivallotta, ő adott parancsot rea, de nem kellett sok győzködés; irigyeim ezek nekem, irigylik a fődjeimet, mik a tanya körül voltak, azt a világot irigylik, ami most már nekem is szép, nem is kellett parancsolja, égettek azok maguktól, s kivallotta a többit is, a humbugot az árpával, minden huncutságát tudom, tudja azt az egész falu, amit ezek elműveltek, de a többi félelmében melléjük állt, mind átpártolt, könnyebb az erősebb mellett, a nagyobbik árnyékában, a falkával vicsorogni, én a nagy tábla árpába csak gyalog, s külön ösvényen mentem be: AZ ÉN FÖLDEMRE, s arattam le az ÉN ÁRPÁM, az én kicsi gabonámat, azt a kevés negyven árit, én kötöttem kévébe is, egyesegyedül dolgoztam, én vertem be a karókat, magam szúrtam le s döngöltem, dübücköltem-dubicskoltam, körbe jól megtapicskoltam, én Istenem, be kedvem volt!, nótáztam és fütyürésztem, ne vegye az Úr bűnömül, az asszony az ágyat nyomja mikor odalett a gyermek, valamit csinált magáva’, hogy azóta egyet vérzik, nem vehetem semmi hasznát, de a bajt elfelejtettem, olyan könnyű lett a kedvem, olyan jó volt ott kinn ismét, aratni a sajátomban, elfelejtettem én mindent, egész áldott nap dolgoztam, egész nap nem ettem semmit, délidőben sem pihentem, az árnyékba le nem dőltem, pedig közel van az erdő, gombászni is szoktunk régebb, nagyidőkor, zápor után mentünk be édesapámmal, amíg meg nem szakasztották ezek az istentelenek, rókagombát vagy tinórút, keserűt vagy őzlábgombát keresgéltünk, béköttem az ujjasomat, a kabátomnak az ujját, abba szedtük a sok gombát, de én most csak annak éltem, annak éltem, hogy arassak, én Istenem, én nem voltam ilyen boldog életemben, hogy a saját gabonámat az én két munkás kezemmel sarlózhatom, kévézhetem, egymagamban kalangyázom, volt is olyan az az árpa, én legalábbis úgy láttam, dédelgettem, simogattam, kalászát úgy morzsolgattam, mintha az életem álma éppen most valóra válna, s kalászkirályfi lehetek, színaranyszép kalászkirály... mintha én is azzá válnék, aranymag válna belőlem, elvarázsolt arany nyárban, egyedül a nagy határban...
Előbb Ferenc bá ment el, aztán Mari Ángyó, s végül Rossz Pista. Ebben is betartották a sorrendet. Ferenc bá egy párás őszi reggelen egyszer csak nem kelt fel a vacokból, ahol a feleségével háltak. Házuk volt az utolsó szalmazsupptetős hajlék a faluban. Vályogból vetették, s ezért nem kellett sok tüzelő, a vályog kiválóan tartja a meleget, volt egy kis benyíló pitvar, és aztán elöl is egy szoba, hátul is egy szoba. Amikor a hátulsó (melyet a régiek konyhának szoktak használni) beomlott, ők a tisztaszobába húzódtak, ez valahogy kitartott. Ferenc bá úgy ment el, ahogy élt s járt: a kollektíva két kormos nyakú sovány ökre vonta a szekeret az egyszerű koporsóval. E koporsó miatt meg is gyűlt a baja az asztalos Porkolábnak, mást kellett csinálnia helyette. Porkoláb mindig megcsinálta magának a saját koporsóját. Aztán valaki mindig meghalt, és jöttek, hogy né János, mi a helyzet. S aztán az lett végül is a helyzet, hogy amikor Porkolábra került a sor, megint nem volt, de most már neki, hogy úgy mondjam úgymond a saját belső szükségletére, koporsója; úgyhogy nem a maga készítette bútorban vitték ki, de hát ez a mesterség kockázata.
Árpi, Árpi, Csiba Árpi, mégis mire vetemedtél, nem rettegted az Úristent, hogy magadtól tettél törvényt, s nem vitted hivatalosan bíróság elé az ügyet, hogy megadják igazságod, s károdat is megfizessék, visszakapjad – kicsépelve – az árpádat?
Én az Istent nem rettegem, csak szeretem, s nem félek a pokoltól sem, mert az nem lehet olyan rossz, amit vélem megjárattak ezek az én pribékjeim, a mi házi szekusaink, a besúgók ügyes raja; s ha bűnhődöm, az én bűnöm, én vezeklek, én bánom meg, lehet, megbocsát az Isten. Nem tipodtam le a közöst, a kollektíva árpáját, megvárom, úgy számítottam, amíg a kombájnok körben szép lassan lekaristolják, s mihelyt tarló lesz körötte, mehetek én is érette, a saját gabonám után, hazahozatom másokkal, hisz ezek nem álltak szóba, hiába is próbálkoztam, hogy né, én is megfizetem, az én pénzem is jó lehet ebben a tolvaj világban, csépeljék ki, adok árpát vagy bort, pálinkát, akármit, de nem s nem, mert meg volt mondva, Csiba Árpinak egy szemet se! A dolga, az ő dolga. Tudta azt jól Kupa Gergé, mikor a Gyertyános szélén, a halomnál utolértem a villával s a karóval, amikor egy gyenge kérdést szép szóval feladtam neki.
Mari Ángyót a mentő vitte be a kórházba, de ott valahogy elkeverték a papírjait, mert sokáig nem tudták, kicsoda, s hogy nem jelentkezett senki látogató, a mentősnek eszébe jutott, honnan is hozta. Vissza is vitte, letették, meg volt szépen hízva, a lábán ment el az ajtóig. Még sokáig nézett a fehér autó után, mint mikor tovaúszik az ember elől a boldogság s csak por és libatoll és nyomorúság marad utána.
Még akkor este megkapták, felakasztotta magát a rozoga csűrben. Derűs ősz volt, október eleje, a koporsót az eklézsia vette, Csiba Árpi akkor szabadult, és jókora kerülővel jött haza, az erdei gyalogúton, mely aztán a temetőn át vezet be a faluba nyugat felől. Mikor a cinteremhez ért, akkor már nagyjából kész volt a hant. Erősen megijedt, hogy talán az ő anyja lehet, de amikor látta, hogy a papon és a kántoron kívül csak a gödörásók s a dalárda néhány tagja van jelen, megkönnyebbült. Nem változtatott útirányt, ment tovább. Köszönt az embereknek, ki fogadta, ki nem. Elvégre mégiscsak börtöntöltelék, nem?
Bűne eléggé súlyos, ha rá tudják vala bizonyítani. De nem lehetett, mert a dolgok nem úgy jöttek össze, ahogy a vád szerette volna. Annak az egykori micisapkás, pisztolyos elvtársnak ugyanis, aki annak idején idős Csiba Árpádot megverette, halálos balesete lett. Addigra neki is rúdra került a kapcája, azazhogy kikopott a becsülete a „testületnél”, s kapusként próbálta kihúzni a nyugdíjig egy vállalatnál. Mit ad az Isten, egyszer csak, amint ott járkál éjjel a műhelycsarnokban (mit keres ott egy kapus, titok), hát a képére folyik a magasból valami. És az arcáról lefoszlik a bőr és megvakul. De nem hal meg.
Csiba Árpi úgy kerül az ábrába, hogy ott a magasban éppen ő tartózkodott azon az éjszakán, valamit hegesztett a kemence körül. Kapott szigorítást is, mert pofázó természet, nem viselte jól magát, összevert egy smasszert, ami nagyobb bűnnek számít, mintha fényes nappal üti le apja megalázóját.
Amikorra traktort kaptam, öreg este volt volt már régen, a traktoros sietett is, mégis holdvilág lett, mire a Rapóba értünk, hogy az árpámat elhozzuk. De inkább ne mentünk volna, inkább borultunk volna be az első nagy szakadékba, van ott épp elég suvadás, egyikbe mi is beesünk, nem lett volna, amit láttam, mit tettek a gazemberek az én karcsú kévéimmel, az én drága gabonámmal. Kupa Gergő megvallotta, a harmadik ütés után, mikor a földre lerogyott, ott, az útjelző halomnál, az északi erdőjelnél. Hogy egy mázsát ígért neki az a vén veres vaddisznó, ha az árpám megmocskolja. S ez a bódogtalan ment is, bicskával vágta a kötést, minden kévém megoldotta, egyesével, a nyomorult, gabonámat széjjelszórta, s ahogy ki volt tanítva rá, lenyomta a kalászát is, beletörve a tarlóba, hadd peregjen ki a szeme, menjen kárrá az aranya, szóródjanak szét a magvak, hogy ne legyen benne hasznom akkor se, ha gereblyével takarnám össze kaszajba, s úgy húzatnám le az aljba... Megmocskolta az árpámat, apja után ő is, megint belégázolt a sorsomba, mérget tett az életembe.
Rossz Pista már azelőtt is, míg az anyja a kórházban feküdt, el-eltűnt a faluból. Mivel rendes „szokása” volt, hogy nyári éjszakákon ott alszik el, ahol meglepi a sötét, nem sokat törődtek vele. (Különben sem.) Mari Ángyó halála után nem látták többet a szülői ház körül. Valaki azt mesélte, hogy ilyenkor mint árvát s ügyefogyottat, ugye, beviszik valahová, tehát bevitték valahová. És ott van. Ebbe mindenki belenyugodott, legalábbis nekem így mondták tovább. De aztán egy éjjel kigyúlt Ferenc bá addigra már orra roskadt szalmatetős házikója, rozzant csűre, s vele a szomszéd szalmakazla is. Mire a tűzoltókat a távoli városból kihívhatták volna, hát már minden porrá volt égve, de szerencsére nem fújt a sz.l, és így néhány veder vízzel pontot tettek a dolog végére. Mert a helyi tűzoltókkal az volt a helyzet, hogy sok vasárnap délelőttjüket áldozták bár az instrukcióra, s tudtak is csaknem mindent, ami a tűzoltáshoz kell, de mi haszna, egyetlen ócska vízpumpájuk volt csak, és azt sohasem sikerült működésbe hozni. Elalvólag tulajdonképpen a tűz volt önkéntes, bár a tűzoltók is, némileg.
Barkóczi Zsiga bá hitével vallja, nem húzta meg a harangot, pedig kellett volna, csak hát éppen a városban volt, a lányánál a vejével söröztek, amikor ez a tűzeset volt. És senki sem jelentkezett, hogy ő húzta volna meg a harangot.
Árpi, Árpi, Csiba Árpi, amit te ott elműveltél, nincsen arra paragrafus fenn a mennyben, az Istennél. Amit én ott elműveltem, hirtelen a természetem, felforrott véremből tettem, s az ÚrIsten büntessen meg, nem bírtam már visszafogni azt a hatalmas nagy dühöt, ami most, hogy elhebegte, miképpen gazolta össze lassan, tempósan a gabonámat, mit akarsz, még bora is volt, közbe-közbe’ szopogatta, hogyan tette csúffá az én két kezem munkáját, egy óra sem kellett hozzá, és közben még dalolt! Ő is! ezt már nem tudtam elbírni, akkor ragadtam meg ismét, s ütöttem bele ott helybe, a duvadt agyagba azt a kalangyából való karót, a szép sárga akáckarót, s abba én ezt a cimborát, ezt a hitván Kupa Gergelyt szépen bele is ültettem. Élt még egy kicsidég s mondtam, na te Gergé, most olyant látsz, amit életedben soha, amit eddig sose láttál, s ezután se látsz már soha. Nézzed csak ezt a cserefát, annak itt az alsó ágát, ezt a kötelet most szépen ráhurkolom, hátha megbír.
Nem tudni hát, hová lett el Rossz Pista. Amikor a jómúltkoriban hazajártam, éppen temetés volt, megint. Kettős temetés. Előbb nem akarták egyszerre temetni őket, de a halál sok tekintetben egyezteti a véleményeket. Kevesen vannak a faluban, ide is, oda is rokonságok, szinte azt lehet mondani, akár közös tort is tarthattak volna. De ezt azért mégsem. A falu viszonylatában nagynak számító temetés volt, mert a hetedik faluból is eljöttek, ennek a borzalmas esetnek a hírére. Megható volt a pap prédikációja, ott egy öreg rigmusfaragó, az is megríkatta a népet, mindkét sírnál, és aztán mentünk lassan lefelé a hirtelen jött esőtől fellazult, sárossá vált mezei úton, ahol tudtunk, rövidítettünk, de a régi ösvények sehol sem voltak már, ezeken a mostaniakon meg minduntalan eltévedtünk, s tele bojtorjánnal, farkasfoggal bújtunk ki végül is valamelyik kukoricásból unokaöcsémmel, aki már Rossz Pistára sem emlékezett, csak olyképpen, hogy mintha lett volna egy habókos öreg idióta, de hogy mogyorófa „ló” meg harangozás, izé... Nem, semmi effélére nem emlékszik, holott csak pár évvel fiatalabb nálam.
– Ezek a hülyék is – mondta megvetően. – Hát mit akarnak ezek a földdel? Én megmondtam apámnak: nekem nem kell. Csináljon vele, amit akar. Álljon oda, ahova a szíve diktálja, nem szólok belé. Én nem azért jöttem városra, s lettem technikus, hogy most agyba-főbe veressem magam holmi balfaszokkal, néhány kapa föld miatt...
Beértünk a faluba. Az egykori gyönyörű angolpark helyén kukoricás, a „kastély” helyén már a pálinkafőzdének használt újabbkori toldás sincs meg, csak némi rom, nemhogy az 1200-as évekbeli kolostor komor tömbje, pedig az dacolt legtovább az idővel. De amire nem volt képes hét évszázad vihara, azt megtette fél századnyi kollektivizáltság.
Megálltunk egy picikét a mi házunk előtt is. Bemenni? Minek? Néhány ócska bútordarab s egerek, ennyi van benne. Majd egyszer, máskor, szebb időkben...
Árpi, Árpi, Csiba Árpi, mit tettél az életeddel, előbb kioltottál egyet, aztán szépen a tiédet, Kupa Gergelyt kegyetlenül megverted és megkénoztad, azután karóba húztad, s magadat felakasztottad.
Az Isten legyen irgalmas, a Mindenható hatalmas. Sírotokon már fű zöldell, jóllaktatok mind a ketten anyafölddel. Ámen.

(Látó, 1992. április, III. évfolyam, 4. szám)