A testes asszonyság éppen csak lehuppan a szemben lévő ülésre, máris összecsapja a kezét, Jaj, komámuram, maga itt, ebben a vonatban? Hadd tapogassam meg, különben még azt hinném, álmodom...

Megtapogat, csókot is cuppan két orcámra, tűröm, mint Góguj Marci a bakkecske közeledését, szerencsére nem történik egyéb incidens. Jól emlékszik, egyszer régen a feleségemmel „társkomák” valánk egyik unokája keresztelőjén, jóembert nem felejtünk.

Vonat kattog, Kománé mesél. Merengek „legszebb férfikoromon”. A havasalji házak homályán...

Hét helyre tört bé a nyavalyás, pedig csak aznap engedték ki a dutyiból, próbaidőre...Ott ugyé jól viselte magát, oszt’ hazajött, és idehaza jól kiviselte magát!

Mi minden történik, amíg az ember másutt keresi a megélhetést. Például elmegy egy nemzedék. A komaasszonyé régen kiköltözött a hegy alá, őt viszont ittfelejtette az Úr, hogy hírt vihessen, ha eljön az óra, a túliaknak. Takarodik a nemzedékem, ez is halott, az sem él már. Mindenek előtt azonban egy (szabadlábra helyezett) betörővel gyűlt meg a baja. Nem csoda: hetekig távol otthonától, egy bánsági üdülővárosban a bódéja,  csak árupótlásért vonatozik haza. Énhozzám is betörhetett volna, s még az a jobb, ha nem vagyok otthon, mert ha ott lel, hát megerőszakol, s meg is ver,  sóhajtja rémülten.

Minden előjön, nincs az a későesti tévépanoráma, amely így összefoglalná egy közösség helyzetét. Akkora házakat húznak, mint a szinajai Peles kastély. Tornacsarnok is épül. Hogy nem kell katonának menni, házasodnak a cingók nyakra-főre, de igen a más formájúak is, száz euró jár minden frígyért. Boldog-boldogtalan mulatérozik, komámuram! Ahogy kézhez veszik, már el is pallották a drága pecót!

Arcok villannak szavai nyomán. Hirtelen Szoldát Me jut eszembe, mostanság gyakran bukkan elő az emlékezet pincéjéből egyik-másik katonakori emlékem. Székely Imrus éppen csak annyira beszélte az állam nyelvét, hogy ne tudják könnyen eladni, a magyarból hiányzó ă, â, î hangokat képtelen volt kiejteni, a Te! megszólitás Mă!-ja ezért csak Me!-nek hangzott a szájából, s rajta is maradt a gúnynév: az egész kaszárnya Szoldátul Me-nek ismerte. Csak a káplár és egy-két műveltebb erdélyi román szólította Szekelinek szegény Imrust. A gúnyólódásnak, mistózásnak nem volt vége-hossza. Mégsem nyúlt egyszer sem bicskához, ebben, úgy láttam, mély hite akadályozta meg. Gyakran találtam ágya mellett térdelve imádkozni, persze emiatt is meggyűlt a baja feljebbvalóival. Szolgált vele egy Fábián Péter nevű fiú, vegyes lakosságú vidékről érkezett, tanítgatta Imrust románul. Nemegyszer a maga szelíd módján védelmébe is vette. Fábián Péter odahaza kisüsti készítésével foglalkozott, ortodox ünnepek előtt hazamehetett,  butykosokkal fölszerelkezve tért vissza. A regátiak imádják az erdélyi szilvapálinkát. 

Ez a Péter egyszer kijárta, emlékszem, ügyeletes szakaszvezető voltam, én vittem ki a levelét,  hogy segítőként Székely Imrus is vele menjen, akkora volt a „rendelés” – pálinkáért. Útba ejtették az Imre faluját, mégis az öt napból kettőt Péteréknél, a Maros partján fekvő szép településen töltöttek, bálban is voltak, Imre, noha nem állt természetében, elég gyakran fölemlegette azt a szép hétvégét.

Komaasszonyom éppen a negyedik betörést ecseteli, csak a rend kedvéért: a fickó előbb egy magánbolt kirakatát törte be, és elemelt (írd és modd!) két kecsapot, a bolt be van kamerázva, ez buktatta le, aztán egy lakatlan házban téblábolt, talált vizet egy ócska lavórban, tükröt, borotvát, és rendbe tette a mutráját (mégis felismerték elfogói), harmadiknak egy magányos emberhez ment be, kapu, ajtó nyitva, a vén az ágyon, mellette keresztrejtvény, ceruzacsonk és pirulák, a csóró felfogta, hogy túladagolta magát a hitvány öreg, talált a kaszten fiókjában vagy kétszázezer lejt, s avval ment is tovább...

És Székely Imre? Vele mi van? – szakítom félbe az alkalmi  krimit. Komaasszony felhúzza szemöldökét, aztán rokolyáját is bokán felülre, nem mászkál-e rajta valami. Koszos a szerelvény, sosem tudni. Tetűre gondolsz, máris vakarózol.

Az, aki a Hidegkút mellett lakott? A Szentkirály kútja mellett, komámuram. Hát, mit mondjak, mennyi ideje is. Öt éve lehet, hogy csak megfogta az ostor nyelit, s az biza nem tartotta meg. Elvágódott, mint egy zsák pityóka. Avval kész volt. Elvitte a szíve.

Azt kellene mondanom szörnyülködve, hogy hát én ezt nem hiszem el. Nem akarok beszélni. A vézna, sovány Imrusból derék ember lett, szép feleséget talált. Mikor falujába kerültem, már két gyerek boldog apja volt. Egy csikorgó havas délutánon családlátogatáson a Hidegkút környékén jártam, kijött a kapuba, betessékelt. És kit találtam nála, a fehér asztal mellett? Fábián Pétert.

Ők is komások lettek, oda s vissza. Daloltunk is a végén. Bár sokat sanyargatták, magyarságában naponta megalázták,  Szoldátul Me már nem haragudott senkire, a közrománokra pláne sehogy, jól elboldogult velük. Fábián Péter annak idején bevezette a nyelv rejtelmeibe, a többit megtanulta társaitól. Leszerelve önálló vállalkozást indított, „szocialista magánzóként” kisbútort forgalmazott, mellette még mindent, „ami nem szúr szemet”. Szép új házat épített, terepjáróval barangolt, eldugott falucskákban kutakodott régiségek iránt. A rendszerváltás után visszakapta földjeit, szántani-vetni járt, akkor vett ismét ostort, korbácsot a kezébe.

Bément, lelkem komámuram, a Lapótya Dénkó házába is. Gondolná-é. Ahhoz, aki fejszével aprította darabokra az anyját, s osztán belévetette a kútba tagonként. Lapótya Dénkóhoz! Na, ott aztán megkaphatta volna. Dehát Dénkó éppen a dicsői elmegyógyintézetben vakációzik, lelkem.

Nemsokára le kell szállnom, feszengek, készülődnék, komaasszony nem enged. Fog a  szavával. Kényszerdetten  jelzem mégis, hogy sajnos. Dehát a javát még el sem kezdte! Semmi baj! Mobilja van-e? Hogyne volna. Adja meg a számát, felhívom mindjárt, s eléadom, ami kimaradt.

Itt a névjegyem, tessék.

Ejnye, ejnye, Szoldátul Me. Fábián Péter nem vehette hírét halálának. Özvegyen maradván kiköltözött a lányához Gödöllőre. Aztán úgy fél évvel a temetés után egyszercsak megjelent a Hidegkút melletti ház előtt egy ismerős-forma, mégis-idegen ember. Itt lakik-e bizonyos Székely Imre, kérdezte a háziakat. Hát itt – lakott, felelte az utód.  És amint rápillantott a vendégre, hirtelen megremegett. Mintha az apját látná, gyerekkorából.

Ekkor a jövevény fölfedte kilétét. Ő a Székely Imre fia, mondta. Vagyis azt hiszem, testvérek vagyunk, nézett öccsére. – Székely Imre ott járt egyszer nálunk, aztán nem jött többé. Két hete hunyt el az anyám. Halálos ágyán felfedte, ki a vér szerinti apám.

Nem akart az semmit, de semmit, még egy tűt sem, az örökségből, komámuram, drága. Csak beszélgettek ott né, erről-arról. A féltestvére legszívesebben ráhúzott volna vajegyet a korbáccsal, de nem vitte rá a lelke, mert ez a másik Imre – nem mondtam még, hogy őt is így hívják? – nem pelyhedző állú legény, megvan  az negyven-negyvenöt esztendős. Kínálták evvel-avval, köszönte, de nem vett a tésztából, a borból sem ivott, ellenben otthagyott egy üveg pálinkát,  meg egy cetlin a címét, ha kedve lesz, keresse fel az öccse. Ha nem,  felejtsük el az egészet, neki semmiféle követelése nincs, látni szerette volna az apját – de így már a sírjára sem kíváncsi. Avval köszönt, és elment.

Na, komámuram. Annyit még tudok, hogy küldtek képeket arra a címre. De most félbehagyom, mert megint jön ez a nyavalyás kalauz. Fene a belét, már adtam neki. Ja, most látom,  ez egy másik Nású. No, Isten áldja, komámuram!

Csókolom, Komaasszony.