Szólj hozzá !

Hozzászólt Kalmár Erika Január 22, 2010, 8:47pm

Csiki László
Ránk szakadt patyolat

Viszály nem keserít,nem dühít,csak untat:
más újat akarunk,de másoljuk magunkat,

s olyan ósdi ez a lankadtság,a bánat,
hogy akik megszoktak,mégis megutálnak,

kis alázatunk,a látszat,nem látszhat a gőgtől,
dölyfünkben nótásan az apró-voltunk bőg föl,

mégsem hisszük el,hogy mi vagyunk a jobbak,
noha egy rossz kor,s rosszkor,erre oktat,

csak tanulni nem tanultunk,bár miénk a példa,
a mély árba bukottak felszállt buboréka,

fulladó lökődik természettől így magasra,
lélegzetért,s nem hogy önmagát mutassa,

látszata nincs is,nyugtalan a felszín őrizetlen,
biztonságosabb volt talán lent,idegen vizekben,

a szabad ég azonban szabadon ránkborulhat,
tüze felszippant lelkeket és lelkes háborúkat,

vakon magunkba nézünk,csak magunkra van szemünk,
ragyogni látjuk,mi életben s lent tartott:bent a bűnt,

míg forrása,az ügyes erény,ösztön,titkos érdem
eltűnik,mint könnycsepp az álmodott fehérben,

s tétova dühvel vagy riadtan tapos vagy tapogat,
akit megijesztett,mert elfödött a ránk hullt patyolat,

lábnyomot rajzol maga elé,mint egykoron,
színe a régi vér,a sárga sár,az okos korom,

s nem tudja,valójában fényes tükrön állva vár,
valója s képe közt törékeny a szilárd határ,

s hogy égen,földön nincs más,mert nem lehet:
az egyetlen föld és emberenként azok az új egek-

viszály nem keserít,nem dühít,csak untat:
más újat akarunk,de másoljuk magunkat.