Marcit már gyermekkorában sem lehetett könnyen átejteni. Az utcabeli kölyköktől rendre elnyerte a a fagylaltra kikunyerált zsebpénzüket. Pénzt pénzzel. Pénzezéssel, úgy, hogy egy domborúra vert régi pénzérmét a falhoz kellett ütni, és aszerint, hogy ki mennyire közelítette meg az előtte ütőt, nyakatekert szabályok alapján kellett fizetni.

- Csökte  - kettő, kivan - három – mondta Marci, és ördöngös gyorsasággal rakta egymás után a hüvelyk-, a mutató és a kisújjait, mikor melyik mértékegység passzolt jobban az előre ismert végeredményhez. Pedig Marci nemhogy a felső, de az alsó matematikához sem értett igazán. De pénzűgyben főnök volt. Minden trükköt ismert.

-  Csalsz, Marci! – bosszankodtak a kárvallottak. Volt amikor egy-egy csíny híre hazáig gyűrűzött, és otthon meg is kapta az apjától a kijáró „sapkát”. A baj inkább az volt hogy ebben hiányzott a következetesség. Nem jött ki semmiképpen az a bizonyos 7 év. Az iskoláról – a külvárosi jelleg minden vonását hatványozottan felmutató oktatási intézményről – nem is beszélve.

-  Menj te a kutya faszába – vágott vissza kapásból. A stílus az ember, szokták mondani, bár ez nem mindig helytálló. Marci a készletéből  a pillanatnyi környezete szerint válogatott. És ezt mindig csaknem hiba nélkül, ösztönösen  eltalálta. Mert alapjában gyáva volt, soha nem kockáztatta, hogy olyant tegyen, amire ráfizethet.

 – Kezeit csókolom, hogy tetszik lenni? – tudta mondani, ha ezt követelte meg az adott helyzet. Az igaz, hogy legtöbbször magában hozzátette: - Az anyád picsája!

Bár a könyveket nagy ívben kikerülte, beszélni Marci tudott. Buta ugyan nem volt, de az egoja és az ambíciója mértéktelenül felülemelkedtek a realitáson.

A középiskolai osztályokat már egy rangosabb iskolában végezte, amelyet még Bernády György építtetett úgy száz évvel ezelőtt. Marci  itt is érettségizett, és nem is rosszul. Utana jó gyakorlati érzékkel kiválasztott egy friss magánegyetemet, amelynek történelmi nevén  kívül a szakmában talán semmi rezonanciája nem volt, súlya, visszhangja jóval a tihanyi alatt, de helyben volt és semmi rizikót nem jelentett. Az embernek óhatatlanul egy szőkenős vicc jut eszébe:

-       Hallottad. Hogy az utcánkban autómosó üzem nyílt?

-       Igen? Nagyszerű, oda gyalog is el lehet menni.

Jaj, igen! A fakultás. Természetesen a jog. Egy jogállamban a jog. Logikus, ha nem egyéb. Nehogy tévedésbe essünk, vagy rosszra gondoljunk! A Bolyaiak  városának „jogi területen” igen komoly hagyományai vannak. Maga Bernády György is jogászdoktor volt. Tehát Marci nem is gondolkodott rosszul. A “mentorai” is jók voltak. Ezt a nem mindennapos esélyt kellett (volna) megbecsülni.

Az “egyetem” (sokan itt elhúzzák a szájukat) elvégzése után, Marci “jó érzékkel” hamar berázódott a szakmába, a napi teendőkbe. “Bojtárkodása” jó “mentorok” kezében volt, nemsokára magánpraxist is nyitott. Mindent elvállalt (kivéve a rázósabb dolgokat, és amire mások  nem haraptak rá), így “fogalommá” vált. Az emberek már mondogatni is kezdték:

-        Ha valami gondod van, keresd meg Marcit, Ő majd megoldja Neked.

 Típikusan Caragiale, a “Gyengeségek láncolata”. És ennek megfelelően jól is keresett.

            Egy “elem” még hiányzott a “szertárból”. A “család”, a sajátja, egy mikroállam, amelynek Ő a feje. Amelyben még jobban kibontakozhat. “Család” ? Manapság? Elég az élettársi kapcsolat, a  ma már megszokott inzézmény. Igaz, ilyenkor a “felek” legalább valami szerződésfélét írnak, jogaikról, kötelességeikről, hogy utólag ne kelljen civódni. De  Marci még ezt sem tette meg. Ő, a jogász, aki kezdte azt hinni magáról, hogy mivel a törvényességet képviseli, Ő maga a törvény. Krisztinával, az élettársával akinek örökölt garzonja, majd vásárolt kétszobás. összkomfortos lakása volt, még évek multán sem költözött össze.  Már az első kislányuk, Zsófika, megszületett, amikor Krisztina “kiharcolta”, hogy most már illene együtt is lakjanak, Nála, a saját lakásában. Ő ugyanis komolyan vette a kapcsolatnak akár ezt a formáját is. Marci tehát áthordta a ruhatárát (könyvei és egyebei nem voltak). Különben maradt minden a régiben. Az “öreg” Bartonék ekkor ébredeztek, hüledezve.

 Marci, teli ambícióval, mindig a következő lépcsőfokot kereste. Természetesen, felfelé. Egyedüli veszélynek az tünt, ha ekközben kibicsaklik a bokája, és az egojáról az IQ-ja szintjére zuhan. A nyakát is kitörhette volna. De erre nagyon ügyelt.

 Távlatilag felvetődött a további lakásbővítés kérdése, mert a “családtervezésben”  még egy jövevényre számítottak. Természetesen az árkülönbözetbe a már ott lakó Marci is egy töredéknyit (sosem tisztázódott, hogy mennyit) belepótolt, de ezt követően kiütközött minden szemét, amit a fantáziája kitermelhetett. Nem azonnal. Pedig a jogot végzett “családfő” sejthette, hogy a szerződés, bejegyzés  nélküli együttélés számos buktatót rejt magában. Most ezt még elfedte a Barton Márton Aba “doktorúr” cím.

            Szóváltás mindig akad. Ez a megszokott. Természetesen, egy bizonyos határig. Azon felül beállhat a robbanásveszély. És mindenki hoz ebbe valamit a saját családi szokásaiból is. Az utcán gyakran látunk csoportosan családokat végig vonulni, ahol a szemünkbe ötlik egy számunkra nem szokványos konfiguráció: elől lépdel peckesen a családfő, utána 5 lépés szünet, majd következik a családanya és mellette, vagy utána a rajkók. Mert a családfő a család feje, eleje.  És ehhez nem kell Hindusztánba vagy Pakisztánba elmenni. Marci ugyanezt a szabványt követte, amig rá nem szóltak, sőt azután is, amikor bármilyen ajtón alanyi jogon mindenképpen elsőként akart ki-  vagy betódulni, főleg az élettársa előtt. Biztosan családi örökség, vagy genetikai? Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak – szokták mondani. Okkal, de gyakran hiába.

            Az apró nézeteltérések ellenére is az elején igéretesen indult az “élettársulás”. Krisztinának is megvolt a maga érdessége, nem türte az igazságtalanságot, rögtön kifakadt, felfortyant, ha vélt vagy valóságos bántalmak érték. Évekig nem is volt baj. Együtt töltötték a nyaraikat a déli tengerpartokon, később már a gyermekekkel együtt, gyakran voltak nyaranta a szülők hétvégi házában, ahol főleg a gyermekek igen sokra értékelték a telek alján csobogó patakot. Éveken keresztül együtt, Krisztina szüleinél, rendezték szombatonként és vasárnaponként a hagyományossá vált közös ebédeket, névnapokat, születésnapokat, családi események évfordulóit. Említést sem érdemelne, nem is kellett volna számítson, amig egyszer Marci egyik kollegája viccsesen, félszájjal megjegyezte Krisztina apjának: ”Tudod-e, hogy Marci miről hires a kollegák közt? Arról, hogy a közös bulikhoz soha egyetlen fabatkával, legalább egy üveg sörrel sem járul hozzá. Visszagondolva, valóban senki sem tudott felidézni olyan esetet, amikor a családi esemény fényét legalább egy kupica akármivel színezte volna. Ha jött, ott volt.

            Az uralkodási hajlam, a mindentudás – és főleg a mindent jobban tudás -  ördöge  fokozatosan ütközött ki. Többekben felötlött, hogy Marci nyomasztó kissebsségi komplexusban szenved. Hiszen ha jól körülnézett, láthatta, hogy szakmailag-értelmileg a környezetében mindenki  felette áll. A legnagyobb “tekintélyi” ütközések azonban Kriszta nénivel, az “anyósával”  csattantak el, hiszen nemhogy néha beismerte volna, hogy egetverő butaságokat követ el gyermeknevelés címen, de durván rendreutasította a sokévtizedes gyakorlattól és tanulással csíszolt pszichológust. Ez több fokozatban történt: “Kriszta néni ne szóljon bele!”, “Maga ne szóljon bele! “.Fogja be a száját!.”, de a szellemi külvárosi lelkület ezt is ragozni tudta: ” Fogja be a száját és tünjön el innen! Menjen a picsába!”

Dörzsölt volt, mindig szem előtt tartotta: ne legyenek tanúk, amikor ezek a szóváltások elhangzottak. Mégiscsak, egy ügyvéd, a “doktorúr”,  hogy számolna el a kollégái, az ügyvédi kamara közössége és – nem utolsó sorban -  a potenciális kliensek előtt a hasonló stilisztikai fordulatokkal. Az csak természetes, hogy Krisztina ugyancsak megkapta a magáét. A külvárosi találékonyság nem ismert határokat a változatos “becenevek”  kitalálásában: “Te szemétláda”, “Te büdös kúrva”, “Megöllek! Menj a picsába!”  sorjáztak a gyöngyszemek.

Krisztina telefonon felhívta az öreg Bartont, és elsírta előtte a történteket. Barton “nagytata” természetesen egy szót sem hitt az egészből, sőt, sejthető, hogy ő maga adta az ötleteket. Krisztina meg is kérdezte Marcit:

-  És mit szól mindehhez az Apád?

-  Azt mondja, hogy már rég agyon kellett volna üsselek.

   Így beszélik meg a teendőket egy ügyvéd családjában. Az, hogy Marci Krisztinát durván nem ütötte meg (csak meglökdöste, az arcába fejelt, pofon ütötte, megszorította és csavargatta a karját), érthető, hiszen nem volt szabad látleletezhető nyomnak maradnia. Furcsa, de az ember már-már várná, hogy még durvább beavatkozásra kapassa magát, amely nyomán eljárás indítható. Erre azonban egyelőre ügyelt

-  Ügyelj, nehogy Te maradj fedél nélkül ( ugyanis neki lényegében sajátja nem volt), kidobatlak az állásodból! (ezt mondja az uborkafára felkapaszkodott ügyvédecske az “élettársának”, akinek több szakdiplomája volt, mint ameddig ő el tud számolni).

-  Felbérelek két “hómlesszt” (ő maga is pszeudohómlessz) és azt vallják Rólad, amit én mondok nekik. Szóval a “doktorúr” már a hamistanúzás lehetőségeit is latolgatta.

            A családi hangulat következő szakasza az volt, hogy senkinek nem köszönt, legfennebb morgott. Jó esetben üzengetett a gyermekekkel:  “Mondjátok meg az anyátoknak…”  Pantomim: bejön, kimegy, köszönés nélkül, járkál, tesz-vesz szó nélkül.A hütőszekrényben külön polca van, ott másnak nem szabad matatni. WC-papírja,  ásványvize is külön van.  Kafka-regény? Ugyan, Kafka dilettáns volt.

  A gyermekek a fő elszenvedői a halmozott agyrémnek.Így tanul a gyermek. Mert mindig ott vannak. Ha velük szemben a terror nem eléggé eredményes, jön a megtorlás, a fenyegetés. Tudni kell, hogy a gyermekeknek van egy kabalababájuk: a Mici Maci, röviden Pici. Ennélkül megáll az élet, nincs játék, nincs séta, semmi. És ez kiváló zsarolási eszköz: “Ha nem csinálod, amit mondok, kidobom a Picit, ledobom az emeletről, bedobom a szemétbe.” Sőt, vérbeforgó szemekkel, nagy kést vett a kezébe és rájuk ordított:“Levágom a fejét!”  Mármint Picinek. Ennek, ha valóban megtörténik beláthatatlan lelki sérülés lett volna a következménye. A “késelés” jelenete leállításában  újra a nagymama vállalta magára a békítés szerepét. Meg is kapta a magáét (“Maga ne szóljon bele”).

            Az eddigiekből is kitűnt, hogy Marci ördögtől való ellenségének tartja az “anyósát”, aki nem is anyósa. Aki unokáival a napi teendők oroszlánrészét végezte. Főleg, hogy Krisztina háromműszakos volt. Mindenesetre, amikor Marci hazaért, a nagymamának mennie kellett, de azonnal. (“Elég volt egész nap, ne lássam többet!”). Az anyázás már  meghaladta a nagymama tűrőképességét, és szembefordult vele.

- Mindjárt megpofozlak! (Civilizáltabb helyen ez már rég megtörtént volna, ha egyáltalán ilyen primitív kiszólásra vetemedik  valaki).

- Azt próbálja meg! Gondolja, hogy nem adnám vissza?!

 Itt tartsunk egy többperces szünetet. Elmélkedésre. Esetleg lélegzetet se vegyünk ezalatt. Ez úgyis elakadna! Hitünk szerint eljutottünk a “lelki külváros” lagalacsonyabb pontjára. Bár mit lehet tudni Nálunk, egy “civilizált” országban, a III. évezredben. Egy olyan lény, akinek az emberi kapcsolatokat kellene ápolnia, és nem szét züllesztenie. Vegyük észre, hogy a nagylegénykedést ez a valójában gyáva tetű csak nőkkel szemben gyakorolja. Egy vele összemérhető fizikumú férfival még véletlenül sem. Mert az esetleg lapostetűvé verné.

            Természetesen az is előfordult, hogy egy félórányi “apáskodás” után szó nélkül kilépett az ajtón, a gyermekekre csak ügyel majd valaki, akármeddig, amíg hazajön. Utóvégre mire jó az a hülye (sic!) nagyanyjuk? Dühében, hogy nem minden történik az Ő forgatókönyve szerint, megfenyegette Krisztina anyját, hogy asszonyt fogad a gyermekek mellé. Ettől ugyan nem kellett félni, részben mert Marci pénzt nem “dobott ki az ablakon”, sőt, akár kétszer is megenné… …hm, de hagyjuk csak Rá a vulgaritást.

            Külön történet, ha a gyermekek vakáción vannak. Ahogy  felébrednek, Ők maguk szólnak át telefonon:

-  Nagymami, jöhetsz, Tátá már elment.

Tiszta kép, minden elképzelhető értelemben. Dehogy tiszta! Amikor Marci elmegy, kívülről bezárja az ajtót. Furcsa zár, belülről nem könnyű kinyitni, ha kívülről kulccsal zárták be. Itt szabaddá tehetjük a fantáziánkat, vállalva egy infarktus kockázatát is. Mert mi történik, ha bent valami baj (tűz, baleset, áramütés, és még sokminden egyéb) történik a Nagymami érkezése előtt, mi lesz, ha a Nagymami nem találja  a kulcsot, ha a Nagymami nem tud elindulni, mert…De elég ennyi! Felelőtlenség? Nem! Több annál.

          Sokan, főleg a kollegák jót szórakoztak azon, hogy amikor végül megkapta a törvényszéki  értesítést a tartásdíj megállapításáról, az idézést nem vette át, mivel nem az Ő címére jött, hiszen Ő NEM IS OTT LAKIK, AHOL LAKIK. Gondolom, itt is a törvényszék (bíróság?) és az elmegyógyászat kellene közös nevezőre jusson.

Amikor késlekedett a már esedékes első  kifizetéssel, sőt tettlegeségre is vetemedett, Krisztina  rászólt:

-        Ha fenygetőzöl, vagy  megütsz, kilakoltatlak.

-  Ugyan kihez mész – jött kapásból a magabiztos, gúnyos replika (Az ügyvédi betyárbecsületre gondolt?), - ügyelj, nehogy én tegyem be az ajtót, Neked is és a fajtádnak is.

           Mindez  egy jogállamban, és persze – négyszemközt, hogy ne legyenek tanúk. Pedig az érvényes Törvénykönyv szerint a fenyegetést, zsarolást, zaklatást 3 hónap és 1 év közötti börtönnel büntetik. Valóban, felvetődik a kérdés: az igazság csak illuzórikus vágyálom? Nincs megoldás?

Látjuk-e az alagút végét?