Leshegyi balladácska

 

                                                     1.

 

Mekkora szenzáció volt, amikor végre Leshegyen is kigyúlt a villany. A parányi teremben, amely kultúrházként szerepelt a leltárban, de évente csak öt-hat alkalommal gyűltek össze benne az emberek, úgymint pásztorfogadáskor, szilveszterkor, a cserépfalvi műkedvelők színdarab-előadásán, a cserépfalvi tudományos ismeretterjesztő brigád (az orvos, a mérnök, a tanácstitkár, a kultúrigazgató) kiszállásakor, a polgármesterrel való találkozáskor, gyapjúbegyűjtéskor, esetleg lakodalomkor vagy választások alkalmával – ebben a Tóthék házához ragasztott szobában valóságos bankettet rendeztek, és percekig zúgott a taps, hangzott az „Éljen! Éljen!”, amikor a polgármester ünnepélyesen felkattintotta a villanyt.

Tóthék már jó előre megvásárolták a tévét is, épp csak be kellett kapcsolni, magyar nyelvű adás volt; az öregebbek elérzékenyedtek, a vénasszonyok szipogtak, istenem, istenem, motyogták: hogy is tud abba a kicsi izébe belészorulni annyi ember, tiszta szemfényvesztés, és ráadásul még érthető is minden szó, mintha csak itt volnának a szobában, s né, még táncolnak is, egyem meg a szívüket! milyen drágák.

Érthető módon nagy becsületük lett a villanyszerelőknek Leshegyen: sem a doktor, sem a néptanácsi hivatalosak nem vetekedhettek velük, szállás, koszt, pálinka, valóságos kis eldugott Eldorádó; jól el is húzták a munkálatokat a fiúk, hogy minél tovább élvezhessék ezt a nem mindennapi vendégszeretetet. Vissza is éltek vele, de a leshegyiek nem bánták. Csak már legyen bent minél hamarabb a villany, ne kelljen vakoskodni, szólaljon meg a rádió, hűtsön a hűtőgép, mosson a mosógép, fény, fény, fény legyen.

Kadácsi Benedek naponta végigsimogatta pillantásával a villanydrótokat. Kissé félve és nagyon óvatosan, mert már hallott arról, hogy esetleg rövidzárlat keletkezhet. Az ő meleg pillantása összeérinti a két huzalt, s akkor…

A falukapu alatt volt a nagymagas betonoszlop, Hamari Mária nanyó mindig keresztet vetett, valahányszor elhaladt alatta. Csakhamar el is terjedt a szólás Leshegyen: Keresztet vet, mint Hamari Mari a villanyfánál.

 

                                                      2.

 

A két idegen a leshegyi eltérőnél szól a sofőrnek, lenne szíves megállni. Arcukról messze lerí: hivatalos emberek, a sofőr készségesen fékez, azok meg sem köszönik, pedig itt nincs is hivatalos megálló, igaz, a leshegyiek is mindig megkérik, állna már meg; de azok meg is köszönik. Ennyi a differencia, gondolja a sofőr, és gázt ad.

Az idegenek néhány pillanatig tétováznak, aztán felfedezik az ösvényt, és elindulnak. Bal felől fehéres a talaj, sós vizű patak szivárogtatja végig rajta szegényes nedvét, amely a sok kicsi sokra megy elve szerint alább kútba gyűl: régente innen hordták disznóvágáskor, de bizony még főzéshez is a vizet a tanyasiak. Amikor a só még a császáré volt. Jobboldalt a másik patak, ennek a vize már vidámabb, derűsen csörgedez, bizakodón, hogy egyszer még tengerbe juthat, ha fel nem szippantják a szelek. Az idegenek elismerően bólogatnak, egyezik a leírás, errefelé kell haladniuk, itt, a természet különös játékát nézve, az édes vizű meg a sós vizű patak mentén, fel a szeszélyesen cselezgető meredek ösvényen.

A falukapunál megtorpannak. Nem láttak még falukaput. Később a leshegyiek elmagyarázzák nekik, mire jó ez a kezdetlegesen összerótt tákolmány; hogy a legelésző tehenek, juhok, disznók ne tévedjenek be az erdőbe, ahol esetleg a medve koma veszi leltárba őket. Az egész település – legelőstül – be van kerítve. Azonkívül minden gazda háza körül a megművelhető földterület.

Az idegenek a falufelelőst keresik. Hát ez éppen Tóth. Ő Tóth Minya, akit nem illetnek semmilyen gúnynévvel. Ami azt bizonyítja, hogy neki van a legtöbb becsülete a faluban. Ő általában csak Tóth Minya.

Bejelentkeznek. A villamossági vállalattól vannak, ellenőrzésben. Tóth Minya még nem látott ellenőrzésben levő embereket a villamossági vállalattól. Eszébe sem jut valamiféle hivatalos papírt, igazolványfélét kérni. Leshegyre nem jön ki, csak akinek dolga van. Pláné a villamossági vállalattól. Azonkívül pedig: a villamossági vállalat – az villamossági vállalat. Az adott villanyt a falunak. Azt tisztelni és becsülni kell.

–  Maguk is tudják, hogy most milyen szigorú a törvény – mondják az idegenek. Tóth rábólint. Nagyon szigorú, persze. Ő is hallotta a rádióban, olvasta az újságban, minden este látta a tévében. Takarékoskodni kell, szárazság van.

– Egyesek lopják az áramot – folytatja az egyik idegen. Bolyhos nyúlbőrutánzatú sapkája van, a lábán gumicsizma. Hogy meg ne rázza a villany, gondolja Tóth. – Ezeket le kell leplezni.

–  És, ne haragudjon, meg kell büntetni, helyben. Ha a felét kifizeti, jó; ha nem, akkor a felhajtás során az egészet. Még börtön is lehet belőle – magyarázza a másik, akinek ravaszul villog a szeme, hatalmas pufajka van rajta, arca borostás, és Zolinak szólíttatja magát. Ez félcipőben van, csupa sár a nadrágja szára, kárhoztatja is az útügyet. Világért sem a leshegyieket. Holott, gondolja izgatottan Tóth, itt Kirlán Marci külön fizetést kap: rendben kéne tartania a leshegyi és a békáspataki utat. De csak a békáspataki út sáncait vakargatja néha, mert ott nyár elején már busszal is lehet közlekedni. A leshegyi út karbantartását csak azért írták rá, hogy „kijöjjön a normája”.

Nehogy még ezt is megtudják ezek, kap észbe Tóth, és sietve másra tereli a szót. Kirlán Marci neki jó komája. Hozz egy kicsi pálinkát, morran a feleségére, aki ott szuszog minduntalan körülöttük.

Az teletölt egy régimódi üveget a szilvapálinkából. Félliteres lehet, ez van ráírva: HARMATVÍZ.

Az ellenőrök elmerengenek a „régi szép időkön”, amikor még volt „harmatvíz”. Holott akkor még az apukájuk is hátulgombolós lehetett.

Finom a fagyos füstölt szalonna, a szárazkolbász. A vereshagyma. A pufajkás, borostás arcú, aki Zolinak szólíttatja magát – már Tóth is zolizza –, és félcipője csupa sár, nem eszik hagymát. Ma este még csókolózni akar, randija van – kacag a gumicsizmás. Megpödri rendetlen, nyíratlan bajuszát, egyből besöpri a pohár kisüstit. Jó cúgja van, ismeri el magában Tóth. Ő lehet a főnök, nála vannak a papírok. Vagy négy-öt dosszié.

Nyakukba veszik a falut. Vagyis a tanyát. A gazdák két-három kilométerre laknak egymástól. Mégis mennyi a haragos, sóhajt Tóth. Őneki kell minden ilyen ügyet elboronálni. Mert ha törvényre kerülnek, sokat fizet az ilyen tájékozatlan paraszt.

– Ma már nincsenek parasztok – okítja a főnök. – Ma, kérem szépen, minden egyes állampolgár egyenlő jogokkal rendelkezik.

– És kötelességekkel! – vigyorog a fiatal, a hagymát nem evő Zoli.

Tóth elismerően bólint. Ezek aztán ismerik e törvényeket, mese nincs. De már helyben is vagyunk, mondja hangosan. Ez itt a Káruj Gedi birtoka. Esmértem az apját es, teszi hozzá.

Káruj Gedi nincs otthon. Tóth jól tudja, hol van. Ma ugyan nincs erdőlőnap, de Káruj Gedi fát fuvaroz, le a völgybe. Most háromszáz lej métere, arra még rájön száz-kétszáz a szállításért, attól függ, kinek hova kell behordani, s mekkora a kockázat.

A Káruj Gedi felesége, Ilona meg is szeppen. Azt hiszi, Gedi valami fát ígért, fölvette a pénzt, s ügyesen el is felejtette az egészet. Nagyon feledékeny. A homlokán két hosszú heg bizonyítja. A köményfalvi gazdák emlékeztető jele.

Mihelyt kiderül, hogy ezek villanyosok, Ilona szorongása fölenged. Azonnal fölállítja őket, s végigkalauzolja a házon: nézzék meg, mi mindent nem szereltek be kollégáik. Emitt egy foglalat hiányzik, amott a „falbadugó izéje”, a biztosítéktábla meg csak úgy lóg a levegőben. Hát ez bizony baj, jegyeznek az ellenőrök.

– Ezt majd tessék bepanaszolni a vállalatnál – biztatták Ilonát, aki olyan szóáradattal hengerelte le őket az imént, hogy a tavaszi árvíz zuhataga sósvíz-csermely ahhoz képest. – A mi reszortunk egészen más! – világosítják föl a háborgó asszonyt. – Mi, sajnos, nem szívesen tesszük, de kénytelenek vagyunk jegyzőkönyvet fölvenni az esetről.

– Hát maguknál a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal?! – kiált föl kétségbeesetten a Gedi felesége, Ilona.

– Ami az övék, az az övék – szögezi le Zoli, a ravasz szemű fiatal. – Amit pedig ők elmulasztottak, azt maguknak kellett volna azonnal feltárni.

– Ez a „feltárás” megijeszti Ilonát. Elvégre ezek az ő urát is – „feltárhatják”!… Hallgat hát bűntudattal. Aláírja a jegyzőkönyvet, meg sem nézi, mit. Annyit hall, ötszáz lejt kellene fizetniök, annak fele kétszázötven. Ha ezt kifizeti, megússza többit. Az „eljárást”.

Fizet. Nyugtát nem adnak. Örvend, hogy ennyivel megúszta.

Vagyis: megúszták. Ő és Gedi.

 

                                                       3.

 

Az utolsó ház a Kadácsi Benedeké. Úgy utolsó, hogy első is lehetett volna: kint lakik a Mohos alján, félre a többi tanyától. Hozzá kijutni már-már művészet. Neki került a legtöbbe a „villanyosítás”. Három és fél kilométeren át vezették az oszlopokat, s a háza előtt ott az a NAGY, amilyen még csak a falu kapujánál található. Az ilyen gazdát illik nem utolsónak meglátogatni. Későre jár, fél tíz, mehetnek másnap is. Tóthnál szállás biztosítva, az ellenőrök kissé – mit kissé – kapatosak, Tóth mondaná is, nem is, hagyják Kadácsi Benedeket. De a „fiúk” nem tágítanak. Eddig még MINDEN háznál találtak szabálytalanságot, az idejük meghatározott; nem vesztegelhetnek annyit, mint annak idején a villanyszerelők. Hja, az ellenőr – az ellenőr! Azt nem úgy „pontálják”!

– Mi egyetlen egy nap alatt felfésültük az egész Hóvidéket!

Hát őket ne beszélje le egy Tóth Minya nevű falufelelős a szolgálati kötelezettségükről. Nincs a vadonnak olyan medvéje, amely visszatérítené őket.

Tóth egyetért. De ő nem lép be a Kadácsi Benedek házába.

Kadácsi Benedek őt egyszer, még a kulákidőben, megsértette.

Akkor még „vítták az osztályharcot”. A pap s a tanító ellen. Ők voltak akkor Leshegyen nadrágosok. Banedek akkor temette el frissiben a feleségét, nem tetszett neki, ahogy elparentálta a pap.

A cserépfalvi fúvószenekart akkoriban tiltották el a temetéseken való szerepléstől. Benedek azt hitte, a Minya keze van a dologban, egy ideig úgy is nevezte: Hótt Minya.

A plébános más faluba került; a harag megmaradt.

A tanító kántortanító volt, és a kis fatemplomban, mialatt a papra vártak, elkezdte játszani, hogy: Vágyom egy nő után… – lágyan, puhán, templomi tempóban; csak hát aztán ugyanezt a tanítót tették gabonafelelősnek a cséplőgép mellé, és Kadácsi Benedek „el akart valamit intézni vele”.

A tanító félt, nem ment bele.

Benedek feljelentette. Erre már ment. A tanító.

Tóth Minya megmutatja a további utat. Örvend, hogy ő nem fizetett. Mert: mások igen, mindenki. Ki mennyit: kétszázötven lej volt a legkisebb összeg. Ezek ma jól inkasszáltak. Legalább nyolcezer lejt. Az ellenőrök hosszasan rázzák a kezét. Köszönik. Ő is.

A Kadácsi Benedek házából nagy fény árad. Mintha legalábbis eljegyzés volna. Kétszáz méternyire megjelenik két komondor. Az ellenőrök begatyáznak, már fordulnának vissza. De a komondorok fölfelé sürgetik a járást. A „birtok” felé. Oldalazva, beszarian, időnként – mert valahol így hallották, s használ is – le-lekucorodva jutnak el a kapuig.

Onnan egy lépést sem. A kutyák mély torokhangon morognak, valahányszor megmozdulnak. Nem mernek szólni egymáshoz. Az órájukat sem merik megnézni. Pedig a fény: vagyon. Ott ücsörögnek-kucorognak a kapuban.

Ki tudja, mennyi idő telik el így. Mindenesetre kellemesebb olyan buszra várni, amelyet az újabb intézkedések szellemében már kivontak a forgalomból, de még mindig reménykedünk az eljövetelében, mint Kadácsi Benedekre.

Magas szál férfi, nics nála „szerszám”; régóta figyeli, mi történik a porta előtt. A kutyák egy intésére eloldalognak.

– Ellenőrök vagyunk – mondják az ellenőrök.

– Jó estét – feleli Kadácsi Benedek.

 

                                                             4.

 

Kadácsi Benedek jó szívvel fogadja az ellenőröket. Elvégre az ő foglyai. Megpuhították őket a kutyák. De Kadácsi Benedek egyszer már megégette magát, épp amikor azt hitte, belőle lesz falufelelős, és nem Tóth Minyából. Valami ellenőrök fokolták a tejet, Benedek viccelni kezdett velük, nem tudta, mifélék, azok meg nem siettek a bemutatkozással. Megfokolták az őáltala hordott tejet is, és Benedek savanyú pofával vette tudomásul, hogy ráfizetett a boltra.

Ezért aztán tettetett jószívűséggel invitálja befelé a jövevényeket, szabadkozik a kutyák miatt, „csak hát, ugyé, errefelé sok a vad s a rossz ember”. Szól a leányának, tegyen ételt-italt az asztalra.

Az ellenőrök köszönik, ők előbb elvégzik a feladatukat, aztán még el kellene érniük az utolsó járatot odalenn a völgyben, hosszú az út, sietnek.

A házból hevenyészett vezeték mutat az istálló irányába. Ez egy.

Ugyanilyen vezeték visz a pincébe. Kettő. Kis villanymotort fedeznek fel. Három. A villanykörték egyike-másika foglalat nélküli, csupaszon lógnak, hogy a csudába lehetett ezekre drótot csavarni, minden pillanatban rövidzárlattal fenyegetnek s tűzveszéllyel. Boronaház, ez ha kigyúl, maga a magasságos fennvaló sem oltja el.

Benedek megszeppen. Előbbi magabiztossága eltűnik, arcán veríték alattomosodik alá. Hirtelen elgondolja, mi lesz, ha a csűr mögött is szét akarnak nézni: ott vermelte el a pityókáját, most van az ültetési időszak.

Ha jó ára lesz, lovat vehet belőle.

Olyan ezer lej körül mozog a kirótt büntetés. Ha, ugyebár, ennek felét…

Benedek villámgyorsan számol. A végeredmény világos: inkább fizet, csak békén hagyják. S menjenek az anyjuk örömébe.

Hosszasan bíbelődnek a személyi igazolványával. Benedeket ezért külön kirázza a frász. Mi lesz, ha azt is észreveszik, hogy lejárt az érvényességi ideje, már két hónapja ki kellett volna cserélnie.

Kifizeti az ötszáz lejt, aláírja a jegyzőkönyvet, átveszi egyik példányát. Valamennyit tud románul, még katonakorából, fel is tűnik egy pillanatra, hogy a nagybetűs CONTRACT nem épp jegyzőkönyvet jelent, és hogy efféle már van neki; de a gyanút elhessegeti a felszabadultság érzése: jó, hogy csak „ennyi” történt, nem jöttek rá a pityókára, aztán meg pálinkát is főzött dugiban, azt sem ajánlatos dobra verni.

Az ellenőrök most már szelídebbek, még vagy öt percet eltöltenek a „csentralizátorral”, így mondják, vagyis összegezik, kit mennyiért büntettek meg, Benedeknek fel is tűnik megint, hogy Tóth Minyának a nevét nem hallja, meg is kérdi. Ő is rajta van, nyugtatják meg. De Tóthot még ezután „veszik kézre”, ugyanis ott hagyták a csomagjukat, lefelé menet tehát ott is „inkasszóznak”.

Benedek megnyugszik, csak még annyit kérdez meg, mennyivel büntették meg Tóth Minyát.

Ezerháromszázzal.

Ammá döfi, kacag Benedek. És színültig tölti a poharakat.

 

                                                         5.

 

A lány neve: Noémi. Nem túl szép, de formás. Piros az arca, kék a szeme, kemények a mellei. Zoli ellenőr úrnak megtetszik.

– Ez attól Noémi, hogy az anyja művelt fehérnép volt – magyarázza Benedek, és nagyot kortyol. – Városon is szógált az asszon’.

Aztán ott olvasta az úréknál Jókait. Itt a vidéken csak még egy ilyen nevű leánygyermek van, egy tanáré.

Benedek a gazdasági helyzet magyarázatába kezd, az idősebbik, a „főnök” bólogat hozzá, megérti a tanyai ember sorsát, a „hegyi emberekét”, ahogy Benedek mondja. Zoli ezalatt szót vált Noémival.

A lány szokatlanul piros.

Egyéb említésre máltó azonban nem történik.

 

                                                     6.

 

Benedek kutyástól kíséri el őket egy jó darabon, meg is magyarázza, hol merre térjenek, hogy el ne tévedjenek. Szerencsére nincs köd, és feljött a hold is. Mert ködben még az ittvalók is nehezen találják meg az ösvényt.

Baráti parolákkal válnak el. Csak jóval később kap észbe Kadácsi Benedek, hogy hát ezek őt végeredményben ötszáz lej erejéig károsították meg, s az ital is megteszi a magáét: bőszen utánuk ugrasztja a komondorokat. Azok neki is rugaszkodnak, de nem jönnek vissza.

Benedek fortyog, rázza az öklét, mégsem indul maga is utánuk. Hazabotorkál, s a leányán tölti ki bosszúját: mindenbe beleköt, ez miért van itt, a veder, hányszor megmondtam, hogy tartsd a helyén, az asztal miért nincs még eltakarítva, a pálinkát miért raktad el…

Még megiszik vagy négy pohárral, ruhástól dől ágyba, álmában is pöröl. Szidja rég halott feleségét, miért hagyta itt, magára ezzel a „zsidó” nevű lánnyal. Aki biztosan nem az övé, „a csendér csinálta”.

Noémi csendesen sír, keservesen nyeli könnyeit. Már az édesanyja életében gyakran hallotta ezt a vádat, hogy ti. ő nem édesgyermeke az apjának. Holott minden mozdulata az övé. Benedek özvegysége óta gyakran öntött fel a garatra, s olyankor mindig ezzel rukkolt elő. Egyik bolondórájában még azt is elcsikorogta: meg kéne izélje őt, Noémit, hiszen nem rokonok. A lány jó tanuló volt, nyolcadik után mégsem mehetett tovább iskolába; hiába jött az osztályfőnök, az igazgató Cserépfalváról, a tanfelügyelő, a polgármester. Nem s nem. Ő asszonyt mást a házhoz nem hoz, ki feji meg a teheneket, ki gondozza a disznókat, ki főz, mos rá: hova legyen ő el a leánya nélkül?!

Noémi csendesen sír. Megvárja, míg az apja elalszik, aztán csomagol. A kezében egy kis cédula: ZOLI, Str. Bucium, nr. 9, ap. 6.

Reggel Kadácsi Benedek hűlt helyét leli a leányának.

A küszöbön egy jól megtermett nyúl. Mellette őrködik a két kutya.

 

                                                       7.

 

A leshegyiek csak három hét múlva fognak észbe kapni. Majdhogynem: hajba kapni. Legelőbb is: a saját hajukba kapni.

Mikor az őrsparancsnok egy civil kíséretében végigjárja a tanyákat.

Kitől mennyit vasaltak fel a szélhámosok. „Deklarációkat” írnak, káromkodnak veszettül, elvégre a parancsnok nem pap, és nem is őt szidják.

Kadácsi Benedek be fog menni a tanácshoz, tanácsot kérni. Neki ugyanis kettős kára keletkezett: az ötszáz lej büntetés mellett a leánya, Noémi is odalett. Ő immár mitévő legyen?

Nem fog jólesni, amit ott hall.

 

                                                      8.

 

A szélhámos „ellenőröket” persze elkapják. Csakugyan a villamossági vállalatnál dolgoztak, de már régen felbontották a munkaszerződésüket munkakerülés, gyakori igazolatlan hiányzás stb. miatt.

A Kadácsi Benedek leányáról azonban nem tudtak – nem vallanak – semmit. A bíróság ítéletet hirdet, egyúttal a pénz visszatérítésére kötelezi őket. De hol van már a pénz! És honnan fizetnék ki, miből, a horribilis összeget. Leshegy ugyanis nem az egyetlen vadászterületük volt.

A leshegyiek egymást ugratják. A szövetkezeti bolt egyúttal kocsma is, az italt a bejárat előtt fogyasztják, vagy szekereiken ülve.

A folklór él. Egy békáspatakinak azért kerül bicska a hónaljába, mert elszólja magát: Úgy élek, mint Leshegyen a villanykontroll.

A falu lassan el fogja felejteni a dolgot. Kadácsi Benedek ki fog békélni Tóth Minyával. Tóth Minya nem fogja elárulni soha, hogy őtőle nem hajtották fel a bírságot a szélhámosok.

A tudományos ismeretterjesztő brigád új tagja, egy tanár, ki fogja fejteni a leshegyieknek, honnan származik a szélhámos kifejezés. (A ló mellé fogott, nem húzó csikót illették hajdan e névvel.)

Lesz, aki zavarba ejti a tanárt azzal, hogy honnan jön a „farhámba ül” mondás. Vagy kifejezés, mindegy. A tanárnak meg fogják magyarázni, mi a farhám. És hogy hányszor kell a késaljfával rávetni az olyan ló farára, amelyik nem akar húzni.

A két ellenőrről sokáig nem hall senki semmit.

Kadácsi Benedekhez évek múlva beállít egy bundás hölgy. Benedek még nem nagyon öreg, portája viszont nagyon elhanyagolt. Rendre elad mindent, s addig iszik Cserépfalván, a „vendéglőben” – ez is csak kocsma –, míg ki nem fogy a piculából. Akkor kölcsönkér. Adnak neki, mert „rendes”. Olyan esetet is észben tartanak a cserépfalviak, hogy másfél év múlva adott meg öt lejt az egyik fazekasnak. Becsületes ember az ilyen, még ha oly részeges is.

A bundás hölgy összevissza fogja csókolni Kadácsi Benedeket.

Felelevenítik a szép emlékeket, Benedek végül is nem haragszik, beül a kocsiba, meglátogatja a lányát. Nagyvárosba viszik, nem győz csodálkozni.

A lakónegyedet sosem hagyja el, csak halálában. Minden napra kap ötven lejt Noémitől.

Külön szobája van Benedeknek, igaz, nagyon szoros; de az övé.

A cseléd, aki a szobáját takarítja, egyszer megengedi, hogy megcirógassa. Benedek ezt a győzelmet úgy fogja elmesélni a tömbház sarkán nagy tömeget vonzó csehóban, hogy „hagyta magát egy bütüs székelytől megcirógatni”. Aki ezt nem érti – mert azért kerül ilyen is –, annak újabb feladvánnyal szolgál majd az öreg: megcirmolni.

Ezt már aztán az is érteni véli, aki előbb még hozzá sem szagolt.

A Kadácsi Benedek veje, az egy áldott jó ember. Még csak négy-öt alkalommal látták egymást. Bőrgyógyász, örökké rendel.

Honvágy fogja el, kéri, vinnék ki, látni szeretné a tanyát.

De az már nem neki való. Olyan szépen rendbe van hozva, olyan, mint valami hétvégi villa. Nagy társaságok, doktorok, ügyvédek, mérnökök, egyéb urak járnak oda. (Tóth Minya egyébként meghalt.) Néha összetalálkozik egy-egy leshegyivel, ezeket órákig vallatná: hogy van, mi van, mi történik odahaza.

Levetítik neki azt a kisfilmet, amelyet az egyik hétvégi kiránduláson készítettek. Ezen néhány pillanatig a tanya is látszik. Benedek a fejét csóválja: ez nem az ő portája, háza.

Ettől kezdve még inkább bánatnak adja a fejét. Szerencsére törzsvendég a sarkiban. Már megvannak az állandó „kuncsaftjai”, akiknek dumálni lehet.

Odajár egy szakállas, egy író, aki azelőtt tengerésztiszt volt. Megegyeztek: egy tengerészmese, egy „hegyimese”. Benedek lenyűgöző részletességgel mondja el, hogyan vágta le a medvét, még ötvennégyben. A szakállas gyorsírással jegyez, elhiszi; az ő baja.

Mikor ez az író ott van, megmarad az ötven leje.

– Megdöglik a macskánk! – fogja mondani kissé később, amikor a kiszabadult „ellenőrök” egyike, ZOLI, a sarki sörözőbe vetődik.
Falun ez körülbelül annyit jelent: jaj, de régen nem láttuk egymást. De régen nem volt NÁLUNK.

Ez a polgár egyáltalán nem tud mit kezdeni a jócskán kapatos, szenilis öreggel. Kezet fog vele, mert amaz tolakodón odatolja bütykös mancsát, aztán elnéz fölötte, hagyja, hogy „szövegeljen”, kit érdekel ezeknek a vén szarosoknak a dumája, elfordul, azzal a valakivel beszélget, aki a fél konyakját rendelte.

 

                                                             9.

 

A kocsmai verekedés csak később fog bekövetkezni. Nem lesz általános zűr belőle, a távolabb állók – vagyis ivók – csak annyit látnak, hogy valaki leesik, s valaki ráesik. Mire a rendőrök megérkeznek, úgyszólván üres a söröző. A földön két alak: egy idős trotty, s egy fiatalabb, akinek a hátából még mindig szivárog a vér.

A nyomozás során kiderül, hogy nevezett K. B. ittas állapotban belekötött F. Z. Bucium utca 9. sz. alatti lakosba. A szóváltás során a 69 éves K. B. bicskát rántott (?) elő, a közvetlen közelében levő tanúk nem értették, mit motyogott. Megjegyzés. Protézise nem lévén, teljesen fogatlan száján át artikulátlan hangok jöttek ki. A 45 éves F. Z. egyetlen mozdulattal földhöz (azaz: betonhoz) teremtette támadóját, aki azonban az esés pillanatában beledöfte bicskáját az F. Z. hátába. F. Z. megvonaglott, s ez az újabb mozdulata megváltoztatta K. B. esésének szögét, miáltal a földhöz (betonhoz) verve koponyáját, csakhamar kimúlt. A rendőrök megérkezésekor legalábbis már halott volt, koponyájából szivárgott a vér.

F. Z. súlyos szúrt sebbel került kórházba, ahol bonyolult műtéti beavatkozás során az életét megmentették.

Köszönet illeti dr. Boariu Vladimir sebészfőorvost, aki még e kései órákban is a klinikán tartózkodott, és beavatkozásával életet mentett.

 

                                                          10.

 

Mekkora szenzáció volt, amokor végre Leshegyen is kigyúlt a villany. A falukapu melletti nagymagas betonoszlop alatt Hamar Mári nanyó mindig keresztet vetett. Azon a délelőttön két idegen próbálta kinyitni a kaput, s találgatta: mi ez, és miért van itt.

Mári nanyó balsejtelmektől eltelve nézte meg magának a jövevényeket. S ez egyszer elfelejtett a villanyoszlopnak keresztet vetni.

 

Ahogy az ösvény fölfelé cselezett, a vályúktól jobbra a táj fölé feketedve őrködött a Tatárkő.

Innen lesték a leshegyiek annak idején a völgyben eléözönlő tatárokat, itt állták útjukat néhányan. Oda is vesztek, de azalatt a falu népe elmenekülhetett a Mohost körülvevő erdőbe, ahol a Súgóbarlang adott menedéket, amíg elmúlt a vész.

Azt mondják, a Tatárkő akkor feketedett ennyire meg.

A gyásztól, nem az időtől.

 

A jövevények elkacagták, hogy a vénasszony ennyire rájuk csudálkozott. Óvatosan haladtak tovább a nyaktörő ösvényen.

Fölöttük súlyos repüléssel szelte át a szikrázó tavaszi égboltot egy hatalmas holló.