A világ, megbaszkanyálva

Jackó Benga naplójából

Valahai időtöltésem egyéb hiábavalóságok mellett a szó- és mondatgyűjtés vala. Egyik friss szerzeményem a „szövegszerelem” –, már nem is tudom, kitől való: a jó mondatok, jó képek, a frappáns fordulatok, lelemények olyan nagyszerűek és maguktól értetődők, mint Tersánszky Józsi Jenőnél az abszolút hallás. Tőle őrzöm a ripacsériát, a motyorékolt és a pattanbolhát. Ez utóbbi valóságos remeklés.

A három szó közül a motyorékol jön a népnyelvből, bizonyára nagybányai éveiből hozta magával. Tanyabokrom engem is gazdag szókészlettel ruházott fel, voltaképp nem is kellett volna bíbelődnöm ezzel a sajátos gyűjtéssel; de hát a magam külön örömére tettem. Sok olyan kifejezést őrzök, amelyeket jobb társaságban nem illik kimondani. Az akkori faluban erős volt a külső morál. (A mélyben persze olyan erős naturalizmus munkált, hogy csaknem minden pap kihátrált belőle.) Képen vágott a nagyanyám, amikor hirtelen kitoccsant a számon: „Ez a Juli is, úgy menyen az úton, mintha meg volna baszkanyálva.”

Gyermeki őszinteségemben a szexuális aktusra értettem a szót, hiszen a szőke varkocsos, „tyikás” Bihaj Juliska tényleg úgy ment, könnyű kis kapával a vállán, le a Hosszúláb irányába, lusta-lengén, édes-fáradtan, kacéran mosolyogva, mintha egész éjjel több legénnyel is cicázott volna...

Mindig bőgte a falut egy-két-három vérmes „falubika”…A szombati vizita „duplanormás éjszakát” jelentett a számukra; irigyelték is őket a „süldőlegények”, a „csendérbikák”.

Később derítettem fényt a ‘baszkanyál’ valódi jelentésére, mikor egyik-másik emberről furcsa hírek terjengtek: hogy azért züllött el annyira, mert „megétették”, „megcsináltatták”, „imádkozatattak érte” a román papal: „megpreszkurázták”. Vagyis annak rendje és jól bevált módja szerint meg lett baszkanyálva.

Akit pedig így „elvarázsolnak”, sosem is nyeri vissza korábbi énjét, egészségét, nem tér vissza a rossz útról, satöbbi; hacsak esetleg még idejében Annánéval a kártyán ki nem vetteti a baját –, s aztán következhet az „ellenszer”: a vajákos, a kuruzslóasszony. Az „ellenimádkozás”. Az ellenpópa...

A babonák elsüllyedtnek gondolt világa, lám, újjászületett a tudat alkonyi szféráiban, és ez obskúrus ország (újfent) diktatúrára ácsingózó népének izga-buzgalmában ismét fő helyre került a társadalom minden szintjén az ámítás és önámítás, a csalás és megcsalatás – szabadon grasszál a gazdasági és politikai szélhámosság, dagállyá nőtt a bűnözés, és a zsenialitás határait ostromló hamis prófétáktól hemzseg a táj minden négyzet(centi)métere.

Mindent megjósolnak (és ha nem teljesedik be, a következőt is): a földrengéstől a világvégéig, az időjárástól a rücsi impegát reumájának a kezeléséig. Izzik az atmoszféra a jövő-erotikától; tudható, ki erőszakolja meg Brüsszel felől Európát, mielőtt még ismét elrabolná egy végsőkig lepusztult újgörög bikuri.

Nem tudható, csak suttogásilag sejthető: kié az élvezet.

Nem győzzük fizetni, hogy levegyék rólunk a rontást, szemmel, ráolvasással, kézrátétellel, hipnózissal, szívsugárral, Ungabunga Bubunga és világhíres kolleganői büdösbankákat szégyenítő utcai ajróbudoárjaival.

Blöffkollekcióm immár akkorára duzzadt, hogy abbahagytam a gyűjtést. Hiszen kit rendít meg ma egy ilyenféle akármi: „El van ásva az életedben egy pofonbomba, rálépsz, elcsattan az ütőszege.”

Ma már így szegregál a kurzuskultúra: te bélpoklos, te béna, te rákos, te écces, te hándikápát mintál, te fehérmájú, te impotens, te Parkinson-kóros, te bizniszturkáló, te nyomormenedzser, ugorj az Etnába; ne tudd meg, amit tudni akarsz –, mert mire is mennél vele.

A közbeszéd oly egyoldalú, mint a tűző napra kitett, csonkjait mutogató, mímelt szerencsétlenségével hivalkodó álkoldus agresszív hadovája.

Szegregálásom szűnőfélben, helyzetem eszkalálódik. Levelecske vár a postaládában. „Ha szabadulnál ürdüng intetüitől (az ördög fenyegetésétől), fél hatkor légy a mismásonyi templom előtt, szatyrodban liter bor, kezedben zacskó, zacskódban preszkura, preszkurádat nem érinteni, abban van a bajod kódja, a pópa úr azt feloldja, betegséged meggyógyítja. Szentelt pereccel köszöntsd szerencsédet; naponta, délben és pontosan éjfélkor mondd azt, hogy ájova, bájova, száma kúra, nyiva szkurka.”

Haj, és ha ha ettől se lesz jobb, akkor sem akasztom fel magam, drága a kötél, sokba kerül a koporsó, a sírhely, a kő, a temetés. Keresek majd másik Bábá Rádát, másik Csiresikát, másik márialátót, másik pópát. Amíg csak meg nem nyílik bennem is valami, talán egy titkos buksza, amely azt sugallja, hogy oké, már nem is vagy annyira megbaszkanyálva.

Az a magas Fennvaló akkor már ne is segítsen; elég, ha bocsánatteljes szemérmességében felmutatja egyik ujját énnekem.

Biztosan szerencsés vagyok. Százas, hogy el van ásva az életemben egy pofonbomba –, rálépek, oszt’ nyiva szkurka.

Az életemnek nincs poénja.