Felköltöztem a netre

 A könyvek betöltötték az életemet. Hatodikos koromban kikölcsönöztem a vámosgálfalvi iskola könyvtárából a Toldi-trilógiát, de mire a befejező részhez jutottam volna, ellopták. Édesanyámnak a szerdai piacon kikínlódott egész napi keresete sem volt elég, mert bírságot is róttak.

Az Isten úgy vert tovább, hogy tyúk- és népszámláló biztosból átbaszkulált községi könyvtárossá – pompás vesebántalmaimnak a hideg helyiség a forrása: mire befűtötték, megfáztam; mire olyan meleg lett, hogy fürdőzni lehetett volna, záróra.

Mindezek mellett voltam tanár, igazgató, irodalomszervező és selyemhernyótenyésztő is.

Szinte természetes volt, hogy egyszer majd könyvet is írok. És az is, hogy egyszer majd ellepik a lakásunkat, és beléjük fulladunk.

Nos, itt tartunk ma. De nem teszek feljelentést a könyvek ellen.
A döglött könyv nem olyan büdös, mint a döglött selyemhernyó.

Annyit írtam kézzel, hogy már a ujjaim is elvástak. Sokáig nem volt írógépem. Kölcsön masinákon, öreg irodai csotrogányokon vagy idegen billentyűzetű iskolai gépeken bütyköltem írásaimat. Az első írógépet a Kolozsvárott élő Molnos Lajos szerezte nekem. Előző gazdája a költő-író Lászlóffy Csaba volt. Aztán a kilecvenes évek elején több táskaírógép is a tulajdonomba került ideiglenesen –, nem is emlékszem, hogy kinek/kiknek ajándékoztam tovább.

A számítógépem nem kell senkinek. Még ugyan nem cseréltem föl laptopra, de ahogy mondani szokás, már nagyon megérett rá az idő. Nem a gépé, hanem az enyém.

Negyvennégy évesen ugrottam fejest a napisajtóba, de a számítógépes világgal csak ötvenkét éves koromban kerültem kapcsolatba, amikor kezdték elektronikusan is szerkeszteni az újságot. A szerkesztőség a nyílt szemű fiatal munkatársakat tanfolyamra küldte, és ezek hazakerülve egy addig ismeretlen nyelven kezdtek egymás között karattyolni. Olyan madárnyelvi kifejezések röpködtek a levegőben, mint szoftver és hardver, e-mail, word meg password, aztán a bájt meg a drájver, dilét és iszkép, freemail meg a g-mail –, amiket kellő fordítással még érteni is lehetett –, de szájukra vettek egy sereg olyan magyar szót, amelyek véletlenül sem azt jelentették, amit azelőtt. Ilyenek voltak az alaplap, merevlemez, adatbázis, adatvédelem,  beírás, letöltés, mentés, törlés, jelszó, satöbbi…Amiktől megkeseredett a magam korú golyóstollú fickókban a puliszkavíz. Rendszerint el is fordultak az új nyelvezettől, számos kortársam hallani sem akar a számítógépről, első számú közellenséggé nyilvánította – anélkül, hogy halvány dunsztja volna róla. Olyan is akad, aki nemcsak a világhálót, hanem a „mobilt”, a zsebtelefont is elutasítja, és csak vezetékes vonalon hajlandó kapcsolatot létesíteni. Nekem szerencsém volt, mert az asztalomra került egy kiszolgált beíró gép; ha bepütyögtem a cikket,  lemezre mentettem, s a markomba kapva ballagtam a titkárnőhöz, ő pedig „bevitte” a szövegemet a „nagy gépbe”, majd kinyomtatta; és a gépirattal mint „végtermékkel” állíthattam be a szerkesztőhöz. Őurasága hümmögő dünnyögések vagy dünnyögő hümmögések kösepette kényelmesen elolvasta vagy csak "átvilágítottta", majd azonmód „gondozta” a mondanivalómat, vagyis kihúzta belőle, amit sosem talált odavalónak –, ollálá: vagy csak kegyesen félrerakta, hogy majd csak lesz vele valami –, én mindenesetre a jól/rosszul elvégzett munka örömtelenségével mehettem a dolgomra." Menjen onnan, mondták (Toldinak), anyja keservébe."

Rettenetesen bosszantott, hogy a fiatalok mindent jobban tudnak nálam, ezért rendszeresen a nyakukra jártam, valahányszor elakadtam. Márpedig lépten-nyomon elrontottam valamit. Mégsem szegte kedvem. Kis jegyzőfüzettel jártam-keltem, a műveletek menetét, algoritmusát azonnal feljegyeztem, hogy el ne felejtsem. Így aztán röpke félév alatt eljutottam arra a szintre, amely nekem tökéletesen megfelelt, vagyis hogy gépbe írhassam a cikkeimet, karcolataimat, és azokat meg is őrizzem lemezen, kötetbe szerkesztés céljából. Közben továbbra is eprészgettem az apró-cseprő tudnivalókat a tördelőszerkesztőktől,  a nagy ritkán megjelenő rendszergazdától –, úgyhogy mire a gyermekeim angyalai megleptek egy karácsonyi saját masinával, már „szakavatottan” nyúltam hozzá – és első figurára sikerült elrontanom. Végül mégis megszelídítettem, mint a kis herceg a rókát, és máig szenvedélyesen – elsősorban munkaeszközként – használom, s nem lepődöm meg, ha olyanokat látok-hallok, mint nettikett, netreforgó, netszleng, satöbbi.

A vőmet megkérdezték, miért nem látni az apósát mostanság a különféle nyilvános rendezvényeken.

– Hát, mert felköltözött a netre – jött a lakonikus válasz.

A nép, ez a született nyelvzseni demokratikusan befogadja, magába olvasztja és továbbfejleszti a naponta születő szavakat és kifejezéseket, melyek egy része a műszaki haladás gyorsulásával egyenes arányban ki is hull, elfelejtődik, helyüket azonnal újabb és újabb fogalmak foglalják el – és persze azok jövője is bizonytalan.

Örülök, hogy nem fosztottam meg magamat ettől a pompás felfedezéstől. (És a kiábrándulástól, hiszen minden effajta eufóriát valamiféle világbánat követ a lelkünkben.)

De én nem is érezném jól magam a harmadik évezredben, ha nem csórhatnék magamnak is (hazavitelre!) egy-két fürt fügét e virtuális édenkert szabadon, sőt néha szabadosan is és persze véget nem érőn, dúsgazdagon termő, okos fáiról.