Az elhálásról

Vannak piciny párhuzamok. Amikor például Gergely Lukács megkérte a falu egyik legmódosabb lányának a kezét, hát „összeeresztették” őket. Kellett ez, hogy a vagyon ne menjen kárba. Hiszen a rosszul sikerült házasságból rengeteg baj támadhatott, veszekedés, verekedés, gyilkosság is, majd pedig a sok pereskedés, a pénzt akkor is az ügyvédek vitték el. (No meg az adószedők.) Ez a Gergely Lukács a lehúzott lámpa homályánál annyit látott, ha igen, mert pálinkát is adtak, hogy belibben valaki, aztán mintha ruhasuhogás, efféle, no és háttal csizmafejen ragadja, ő meg belelök, és a csizma lehuppan. Utána a másik is. No, ez derék, gondolta Lukács; pedig katona tán mégsem járhatott nála. Aztán a többi fele is úgy ment, mint Doberdónál; két hét múlva mindkét ház népe elégedetten nyugtázta: megköthető a frígy, a fiatalok képesek egymás megismerésére bibliai értelemben is.

Valami hasonló olvasható Fogarasi Sámuelnél, aki Borosnyai Lukács Jánosról ezt írta volt: „Hollandiába volt az Akadémián, ottan megszeretett (sic!) egy özvegyasszony leányát, ezzel a leánnyal megegyezvén, éjszaka hozzája ment, vele akarván hálni, de az özvegyasszony a leánya ágyába feküdt, s Borosnyai azt tudván, hogy a leány vagyon ott, az anyát elhálta; azután megtudván az esetet, el akart onnan jönni, de nem lehetett, hanem el kellett az özvegyasszonyt venni, s magával is hozta, aki már akkor idő töltött asszony volt. Ezért Borosnyait az anyja s atyjafiai megvetették, ő is szégyenlette; csakugyan az úgynevezett ispotály-templomban Vásárhelyt pappá lett, ahol akkor a fizetés 80 forint s nem tudom hány véka gabona volt, ahol igen szegényen élt, és a kis utcabeli szántó-vető emberek dédelgették. Így lévén dolga, szégyenletibe sehová sem járt, behúzta magát a házba, szorgalmatosan kezdett tanulni. Egyszer úgy elterjed a híre, hogy a város népe mind az ispotály-templomba kezd járni, oly számosan, hogy a templomban nem férvén, az ablakokhoz székeket tettek, s azokról hallgatták az ifjú papot.”

A hívek Borosnyait vártemplomi pappá választották, és „nagy pap” lett belőle. Elég az – mondja Fogarasi Sámuel, egy kicsit Mikes modorában –, hogy Borosnyai(t) ifjúi hibája tette nagy pappá…” (Marosvásárhely és Göttinga, 68, 69.) Később püspök lett belőle.

Nem így Gergely Lukácsból, aki egyáltalán nem vette észre, hogy az anyósára lévendő nőszemélyt hálta el, sőt, a nászéjszakát is vele töltötte, és azután még sokat; a friss menyecske „egyből teherbe esvén” alig mutatta magát, csak amikor már meglett a gyerek, egy pirospozsgás legényke, „világra az apja”, akit a szokás szerint természetesen szintén Gergely Lukácsnak kereszteltek, holott Gergely Lukácsból már legalább negyedszáznyi élt a faluban.

Kitől való a Gergely Lukács elsőszülött fia, nem firtatták. Az anyós, eleget téve fölösen vállalt anyai kötelességének, egyre inkább az unokával foglalkozott, a menyecske pedig istenigazában kézre vehette az urát. Az aztán csinált neki (még?) hét vagy nyolc gyermeket, és ezek közül számosan élnek ma is. Egyikőjük, akit szintén Gergely Lukácsnak hívnak, adta elő a történetet, még friss házas koromban, mikor egyszer koccintás közben azt “észlelte”, s nem is hagyta kajánkodás nélkül: hogy milyen virtusos erőben leledzik az anyósom.

(Elmeséltem a kábelkorcsomában; nem igazán értették. Csak egy éppen idehaza lebzselő aluljárós koraöreg villantotta föl  szuperurbán nyelvtudását mondván, hogy ilyen sz…r helyzetben alapvetően akkor is ég a pofád, ha egyébként, úgy bizonyistenileg k…rvául ártatlan vagyol.)