Gyerekkoromban sajtárból is “kávéztam”, frissen fejt tejet habzsolva, hogy a habtól fehér bajusz ülepedett a későbbi férfidíszem helyére. Egyszer azon is rajtacsíptek, amint a borjút utánozva nagy kedvvel szopikáltam Boglár nevű tehetnünk tőgyéből az istállóban.

A hatvanas években még cikóriakávét ittunk, egyszer aztán hoztak szemeskávét a rokonok Pesterzsébetről. Sárgaréz dobozú kávédarálónk már volt a békeidőből, de többnyire mákot vagy borsot őröltünk benne, disznóvágás után, karácsony előtt éppen a bors maradéka lapult a fiókocskájában. Erről megfeledkezve vígan raktuk a szemeskávét az őrlőbe, boldogan forgattam a hajtókarját, míg sűrűn percegve mind le nem jött.

Különös, mondhatni egzotikus illat lengte be a konyhát. De szerencsésen lefőtt, és az anyám, akkor még szemrevaló fiatalasszony, fénylő arccal kínálgatta a pompásan barnálló löttyel a pesti sógort.

Aki az első nyelés után mindjárt hatalmasatt pökött a szoba közepedes közepére.

A frissen szőtt, ünnepi rongyszőnyegünkre.

Ilyen csípős kávét valószínűleg azóta sem ivott a derék molnármester.

Aztán már mindenféle csészéből, főleg pedig pohárból ittuk a kávét. A neszkávét.

A hetvenes évek elején, világirodalom vizsgámra készülve vásároltam egész doboznyit, tizenhét lejbe került. A diákotthonban a kapustól “kibéreltem” egy kis kamrácskát a harmadikon, közvetlenül a fürdő mellett (hogy legyen hozzá forró vizem), és egész éjjel tanultam. Olyan lehettem reggel, mint a mámoros pofikájú koala maci az eukaliptusz tetején.

Vizsgára menet az “egyetemi brasziban” bevettem egy fél konyakot, majd egészen frissen jelentkeztem tételre. És tízesre vizsgáztam.

Nem volt nagy vitézség. Olyan tanárunk volt, kenyérre lehetett kenni.

Vizsga végeztén eljött velünk egy pohár sörre. És ő állta a cechet.

Nem is emlékszem ilyen tisztán semmiféle egyéb megmérettetésemre. A kudarcokat jobb az álmatlan éjszakákra hagyni.

Persze mindig voltak kedvenc csészécskéim. Egy zöld korondi mázas sokáig uralta a prérit, de aztán, mint minden egész: eltörött.

A feleségem hozott “Görögből” szép szuveníreseket, felavattuk őket, aztán kitette a vitrinbe.

Valamelyik születésnapomra kaptam a gyermekeimtől egy bögrét, világos kávészín, jobb oldalán az ágat markoló részegmaci, bal oldalon araszos betűkkel a felirat:

NÉHA FÁRA

MÁSZOM TŐLED

DE AZÉRT

SZERETLEK!

(Az utolsó sor: pirossal!)

Ebből még a tejeskávé is idegen. Ki a fene kedveli, ha szemébe mondják az igazat. Hát még ha reggel, az élet legüdébb pillanatában párállik a képébe!..Úgyhogy ez a bögre is a konyhaszekrény kirakatába került, annak is a legmélyére. Csak mkost néztem ismét szembe vele, míg fölraktam a számítógép laposára, mert nem emlékeztem pontosan a szövegre.

Márpedig ha klasszikus szöveget idézünk, legyünk mindig pontosak – ezt a tanár úrra gondolva tettem meg. A kávét pedig egy közönséges rút kiskacsa-porcelán csészéből kapom be, pillanatok alatt, mintha az ellenségem volna.