Tisztelt egybegyűltek!
Kedves Szülőföldem szülöttei!

Lassan itt az év vége. Advent, Mikulás, Krisztus Urunk születésének ünnepe, Szilveszter és az Új Év. Sok-sok ünnep, ünnepelni való, ünneplésre okot adó nevezetes nap. Van azonban egy olyan nap is, amely feketével íródott be a történelembe, emlékezetünkbe, szívünkbe.
Ez a nap december 5.-e. Eleven, fájó seb.
A tények: 2004. december 5.-én Magyarországon népszavazást tartottak két kérdésről. Az első kérdés a kórházak privatizációjával kapcsolatban kérte ki a szavazók véleményét. A második kérdés arra vonatkozott, hogy külön kérelmükre magyar állampolgárságot kapjanak-e azok a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő, nem magyar állampolgárok, akik magyar nemzetiségüket a „magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolják. A népszavazás eredménytelenül zárult, mert sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el a választójogosultak számának 25%-át, amit a népszavazás érvényességéhez a törvény meghatároz. 8 030 760 választójogosult közül 3 017 738 fő jelent meg (az összes választópolgár 37,58%-a). Ezek közül: 1 521 143 fő a feltett kérdésre igennel válaszolt (az összes választójogosult 18,94%-a), 1 428 736 fő pedig nemmel szavazott (az összes választójogosult 17,79%-a).
Az érvényes eredményhez 2 007 691 azonos szavazat kellett volna.
Hazánk megosztottságának egyik tényezője. A hatalmat bitorlók hazugságainak köszönhetően sikerült az ország népet megosztani, tévútra vezetni.
Trianonnak „köszönhetően”, nagyon sok magyar anyanyelvű, magyar érzelmű és magát magyarnak valló ember a határokon kívül rekedt. Ezek az emberek valamikor magyar állampolgárok voltak, tagjai a magyar népnek és nemzetnek.
És most egy kis magyarázat, a tisztán látás érdekében: az 1980-as kiadású Webster’s New Word Dictionary szerint a NÉP fogalma valamely ország vagy vidék összlakosságát jelenti, tekintet nélkül származására, nyelvre vagy kultúrára. NEMZET viszont azoknak az egyéneknek a csoportja, kik akár közös származás, akár közös kultúra révén tudatos egységet képeznek egy országon belül.
Én most csak Erdély viszonylatában szeretnék beszélni. A szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény (a kedvezménytörvény), és a Magyar igazolványok kiadása, nagyon nagy örömöt szerzett, és nagy népszerűségnek örvendett. Az emberek előtt felvillant a remény, hogy valamikor megint magyar állampolgárok lehetnek. Habár a magyar állampolgárságot soha nem vonták meg az erdélyi emberektől. A visszacsatolással megkapták a magyar állampolgárságot, de az 1944 aug. 23-ai átállás, árulás következtében bekövetkezett „felszabadítás” után ezt elfelejtették visszavonni. Csak soha nem beszéltek róla. Így aki ebben az időszakban a visszacsatolt területen élt, és a közelmúltban áttelepedett Magyarországra, annak nem állampolgárságot, csak visszahonosítást kellett kérnie.
Az Erdély területén élő magyarok, székelyek számára ez a magyar igazolvány inkább csak eszmei értékű volt. Nagyon sokan kiváltották, de kevesen használták fel. Annál büszkébben őrizgették az almáriumban, vitrinben, és mindig arra gondoltak, hogy lám-lám az Anyaország nem feledkezett meg róluk.
És ekkor jött a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Pár millió határon kívüli, de szívében, lelkében magyar, magyarul gondolkodó, magyarul imádkozó, magyar ember reménykedett, és kérte az Istent, hogy megvalósuljon több évtizedes álmuk. Szerettek volna megint magyar állampolgárok lenni. Azzal mindenki tisztában volt, legalábbis az érintettek, hogy ez csak egy formai állampolgárság. Ez nem annyira jogokkal, mint érzelmi értékekkel bírt volna.
De nem válhatott valóra egy szép álom. Nem, mert bizonyos körök nem ezt akarták, az ők érdekeik mást kívántak. Az M***, az S****, az illegitim miniszterelnök, és az őket hátulról mozgató külföldi hatalmak ellenszegültek. Egy maroknyi ember érdekeit föléhelyezték egy, több évtizedes kisebbségi sorsban élő, elnyomott, megalázott, nyelvétől megfosztott tömeg vágyainak, álmainak.
És mindezt csalással, hazugsággal, álnoksággal. Hogy majd 20 millió román jön ide dolgozni, elveszik a magyar nyugdíjasok pénzét, és hogy majd Orbán évekig bebetonozza magát a bársonyszékbe, mert „ezek” mind rá fognak szavazni. Olcsó, átlátszó hazugságok, de sajnos az egyszerű emberek, akik nincsenek tisztában a szabályokkal, törvényekkel, felültek a propagandának. Elhitték a mézes, ámde méreggel átitatott szavakat.
Kérdem én: most, hogy szabadon jöhet, mehet bárki az Európai Unió tagállamaiban, miért nem jött ide akár 1 millió román? Az eddig áttelepedett, és itt nyugdíjat kapott emberek miatt hány magyar nyugdíjas pénzét vették el? Egyét sem, mert az ők pénzét a Román állam utalja. És a magyar törvények szerint, hogy szavazhat valaki, ha nincs bejelentett lakcíme?
Jelenleg, már több család visszaköltözött, és egyre többektől hallom, hogy odajárnak dolgozni. A román állampolgár sem éppen gyengeelméjű, hogy egy csődszélén levő országba jöjjön munkát vállalni, mikor nyugatabbra sokkal többet kereshet.
Sajnos győzött az ármány. És, hogy még keserűbb legyen a dolog, az álnok miniszterelnök, egy érdekeltségi köreihez tartozó nyomdában, Székelyudvarhelyen készíttette a NEM-re buzdító röpcédulákat. Minden erővel azon ügyködött, hogy minél jobban megalázza, sárba tiporja az erdélyi embereket. Sikerült-e? Ma már tudjuk a választ. NEM !!! Bár az első napokban nagy volt az elkeseredettség,(ott voltam, tudom), a tisztán látó emberek, és a székely ilyen, rájöttek, hogy nem Magyarország, csak annak galád vezetői tagadták meg Őket.
A kezdeti ellenszenv, harag, szomorúság, keserűség tova lett, elmúlt. Végül is Erdély célja nem valakihez tartozni, hanem függetlenné válni.
Én úgy érzem, hogy nekünk, akik ott születtünk, és szívünk egy része most is ott van, ebben kell Szülőhazánkat támogatnunk, és ehhez kell a velünk együtt érzők segítségét, támogatását kérnünk. Van még ebben az országban igaz magyar ember elég.
A mi feladatunk az, hogy minél több emberrel megismertessük dec. 5. igazát, a valóságot.
„Még nem volt olyan, hogy egy kormány a saját népe ellen kampányoljon.”
Hogy minél több emberrel megismertessük Erdély szépségeit, történelmét, az ottani emberek lelkivilágát. Ne csak a szűkszavú, facsaratos, góbé viccek alanyai jussanak az emberek eszébe, amikor a székely emberre gondolnak. Hanem a megélhetésért keményen harcoló, a természet viszontagságaival küszködő, vendégszerető, Istenfélő emberé.
A mi dolgunk az, hogy minél több embert csalogassunk erdélyi utazásra, nyaralásra.
A mi feladatunk ébren tartani az emlékeket, hogy ne merülhessenek a feledés homályába soha.
Mi nem lehetünk közönyösek Szülőföldünk, és Szülőföldünk szülötteivel szemben. A történelem előtt nincs mentség a közönyre. Ha ma elhanyagoljuk kötelességünk, az eljövendő nemzedékek szenvednek majd holnap; és semmiféle önigazolás nem tud majd tisztára mosni sem egyénileg, sem közösségileg a teljesítetlen kötelességektől és a ki nem használt alkalmaktól.
Zárszóként csak annyit:
Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja, Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja,
Csaba királyfi gyűjti táborát. Megáll a szikla, nem porlik tovább,
Szűnik az átok, kiapadt a kútja, Imánk az Istent újra megtalálja,
Szívünkön égi öröm lángol át. Köszöntsd ma népem, üdvöd hajnalát!

Rózsa Zoltán-Márton