A lelkes, a diákokért tenni akaró tanárnő, Borbála az iskolaigazgató részéről csak kicsinyes gáncsoskodással találkozott. Többi kollégái értetlenül, s kissé aggodalmaskodva figyelték kettejük párbaját. Nem volt kétséges, hogy tanulói körében megnyilvánuló népszerűsége is közrejátszott az igazgató ellenséges megnyilvánulásaihoz. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat se, hogy kritikai megjegyzéseivel ne kellemetlenkedjen neki. Borbála sokáig, sztoikusan tűrte felettese piszkálódásait, egy nap aztán betelt a pohár.

   Sítúrán voltak hétvégén a megszokott társasággal – diákok, s szüleik, valamint néhány lelkesebb kolléga. A korán beköszöntött tél nyújtotta lehetőséget használták ki gyorsan.

   Hétfő reggel szóltak Borbálának, menjen be az igazgatóhoz, hívatja.

- Számoljon be nekem – kezdte az igazgató, ahogy Borbála belépett az ajtón – azokról a személyekről, akikkel együtt tölti a hétvégeket. Állítólag túráznak, kirándulnak, természet ismerettel töltik az idejüket. Ez nem a biológia szakos tanár feladata lenne?

- Mit kérdezget engem ilyen hangon, igazgató úrrr?

- Illegális tevékenység gyanúja merült fel ön ellen!

- Figyeljen ide! A tanulóim szülei is elkísérnek ezekre a kirándulásokra, többek között Kiss Géza édesanyja is, aki titkárnő a propagandaosztályon. Nem hiszem, hogy örülne, ha tudomására jutna ez a beszélgetés.

   Jó taktikának bizonyult a burkolt, vagy nyílt fenyegetés, hiszen mindenki félt valamitől, valakitől. A „nómenklatúra” tagjai legjobban egymástól féltek. Jut eszembe, mennyire megijedt az a betakarítás ellenőrzésére községünkbe jött kiküldött, mikor a kezébe adtam az ásót azzal a felkiáltással: „itt a segítség!” Törhette a fejét, vajon ki lehet ez az ember, és kinek a kicsodája, hogy neki a kezébe nyomhatott egy szerszámot, és odarakta dolgozni…

   Az iskolaigazgató ez után a beszélgetés után többé nem piszkálta, nem szekálta Borbálát, nem kellemetlenkedett neki, sőt a jelenlétében igyekezett párthűségét bizonygatni, hangoztatni. Viselkedése teljesen megváltozott – kezdett úgy beszélni, mintha vezércikkből idézne és ilyen szavakat ismételgetett, mint „béketábor”, „szocialista realizmus”, „az osztályharc éleződése”, meg más ilyeneket. A többi tanár csak lapított, és hallgatott, ha ezt a beszédet hallotta. Egyeseknek ellenben rejtett kaján vigyor vibrált a szája sarkában, és igyekeztek beletemetkezni valamilyen fontos olvasnivaló tanulmányozásába. A számtantanár Elemér pedig jógalégzéssel próbálta a kitörni akaró röhögését elfojtani. Persze ebből az igazgató semmit sem vett észre, vagy legalább is úgy tett.

   Valami nyugtalanság vibrált a levegőben egy idő óta. Ha két ember találkozott, óvatosan körülnézett, mielőtt beszélgetésbe kezdett volna. Ha hárman voltak, már inkább nagyokat hallgattak – soha sem lehet tudni ki közülük a „fül”. A hétköznapokra nehezedő terhek, az erőszakos, egyre nyíltabb lelki terror az embereket nyugtalanná, feszültté, és sokszor meggondolatlanná tették.

   Az iskola épületéből kilépve, Elemért elragadta az indulat, s dühösen kifakadt

- Éppen egy ilyen vonalas birka kell az igazgatónk legyen!  Micsoda jellemtelen, gyáva alak!

- Elhallgass, Eli! – kiáltott rá ijedten Borbála, de szerencsére senki sem tartózkodott a közelben.

- Hallgassak, azt mondod? Tegnap nem adtak az üzletben egy darab sajtot, mert nem volt nálam a személyi igazolványom, de ennek a pecsovics alaknak szabad bejárása van a pártkantinba, ahol azt vásárol, amit szívének-szájának kedves! – legyintett dühösen, s ott hagyta az utca közepén a megrökönyödött Borbálát.

   Mi történt a világgal? – morfondírozott magában - hogy Elemér, ez a kiegyensúlyozott ember így kiboruljon! Az emberek Gorbacsovot emlegetik, s vele kapcsolatban valami peresztrojka meg glasznoszty nevű orosz kifejezéseket. Persze, csak suttogva és titokban. Az a  különös az  egészben, hogy mivel a Szovjet Unióból származtak ezek a fogalmak maga a Párt sem merte tiltani, de hangoztatni sem. Ami biztos, az biztos, nem árt az óvatosság – csak bizalmas körben lehet beszélni róla…

   Egy nap aztán híre jött, hogy Temesváron forradalom tört ki. A rendőrség és a szeku belelőtt a tüntetőkbe, az eredmény sok halott és sebesült. Valamilyen perverz, morbid meggondolásból a halottakat egy hűtőkocsiban Bukarestbe szállították a főtitkár feleségének parancsára. Persze a hivatalos sajtó csak huligánokról és elégedetlen magyarokról adott hírt. Az emberek értesüléseiket a tiltott nyugati híradásokból ismerték meg, valamint azoktól a szemtanuktól szerezték, akik onnan jöttek. Az emberekben félelem és reménység keveredett. Mindenki megdöbbentett az események további alakulása, úgy tűnt, a felkelők urai a helyzetnek, és a főtitkár, Nicolae Ceausescu elutazott Teheránba Khomeini ajatollahhoz látogatóba. A jól értesültebbek szerint segítséget kérni ment, de senki sem tudott biztosat a látogatás okáról.

    Borbála sok százezer, sőt millió emberrel azért imádkozott, hogy haza se jöjjön, vagy, hogy bukjon bele ebbe a temesvári forradalomba. Elalvás előtt, félálomban különös érzés kerítette hatalmába, mintha egy közös vágynak, közös akaratnak lett volna a részese. Úgy tűnt, mintha egy szellemi közösség tagjává vált volna, mintha nem is ő maga lenne, hanem csak egy része egy nagy spirituális egésznek. Először megrettent ettől az ismeretlen érzéstől, „Most, ebben a pillanatban százezrek, sőt milliók éreznek ugyan így!” – gondolta aztán, s ebben a gondolatban elmerülve felrémlett előtte minden megaláztatása, sérelme, sziszifuszi küzdelme a rosszindulattal, közömbösséggel szemben; szemei előtt megjelentek az élelmiszerüzletek üres polcai, a hajnali órákba kezdődő sorban állások, a főtitkárt dicsérő ömlengő újságcikkek, a saját fontosságuk tudatától megrészegedett kiskirályok. Ugyanakkor megérezte, hogy ezért mindenki Ceausescut és bandáját okolja, és vesztüket kívánja. Azzal aludt el végül, hogy másnapra biztosan eltűnnek a történelem színpadáról.

   Szinte így történt!

   Azért arra még sem mert gondolni,  hogy erre már csak két napot kell várni…