DERÉKSZÖGBE  A  VILLANYPÓZNÁN.

      Igen kérem, sikerült! Egy lépésből. Bármilyen furcsán is hangzik, fent voltam a póznán derékszögbe! Nyújtott lábbal, egyenes derékkal.

      Ezt bizonyítandó írom ezeket a sorokat. Hátha lesznek követőim…Óh, mi szép álom!...

Megéri kérem, az örömért. Ami oly határtalan. Kolumbusz nem érezhetett akkora nagy örömet partra szállva, mint én ott fenn!

      De vegyük csak sorjába. Minden a kezdet kezdetén kezdődik. Így hát kezdődjék a Kezdet. Úgy ám, a Kezdet. Mert nagyon fontos az ihlet miatt…

      Bárki kezdheti ágyban fekve, pólyában, széken ülve (széken nem állva!), és persze máson is ülve lehet, -példának okáért, olyanon, amit az ágy alatt tartanak: bilin-. Szóval kezdtük: ágyban, fekve, pólyában, széken ülve, máson ülve és folytatom: szaladva, - nem én -, az ihlet jöhet szaladva, vagy éppen egy cigarettát eldobva, amúgy is ártalmas. Jelszó: dobjuk el a cigarettát! Vigyázat, ettől még nem jutunk a villanypóznára derékszögbe.

       Elkezdtük, hát folytassuk. Ott, hogy én televízió előtt kaptam ezt a lökést, az ihletet. Ne értsék félre kérem, nem amolyan brutális külső lökést kaptam lendített tenyérrel, vagy lábbal. Nem! Belső fűtöttség, indulat, láz, satöbbi volt, amit én éreztem, és amit ihletnek neveznek az érthetőség kedvéért. Tény: a tévében Donáld kacsa díszlépésben, kosárral a karján, hápogva felment,felmasírozott egy szép, gyönyörű tölgyfára! Derékszögbe! Ez volt a lényeg. Felment. Vállalta a kockázatot. Derékszögbe, masírozva. Majd eltűnt a lombok között…

      Ekkor jött a lökés. Nekem. Figyelik kérem, figyelik? Én is figyeltem. Hát nekem miért nem lehetne? Csak úgy felmenni a fára derékszögbe. Persze, jó lesz nekem a villanypózna is. Díszlépés, kosár, hápogás nélkül. Csak egyszer. Igazán, csak egyszer!

      Igaz, jut eszembe, láttam én már régi filmekben táncosokat felszaladni a falra. Szaladtak, kérem, lendülettel. Kacagtatni akartak. A Donaldé az más. Én is más vagyok, mint Donald. Én nem szoktam hápogni és tátogni. Nem rajongok érte, az embereknél. De azért szimpatikus nekem ez a kacsa. Vicces kacsa. Adott nekem egy ötletet. Ezt el kell mondjam másoknak is.

       Kezdés volt. Az ötlet. Az ihlet.

       Jöhet a folytatás. Indítás után jön a folytatás. Micsoda badarság, hát mi jöhet más?

A kitűzött napon, miután kiválasztottuk a méretünknek – mellbőség, magasság, hajhosszúságnak – megfelelő villanypóznát, ami lehet cementből, fából, vasból (az üvegpóznát még nem gyártják), és elég forgalmas helyen áll, kezdődhet a pumpálás. Kezdődhet az agytorna, a fizikai - (nem óra) - lábemelgetés, helyben, egy tapodtat sem téve. Ki kávéval, ki feketével, -nem szőke nővel- kezdheti, és sok-sok füsttel, irodalmi kávéházzal, főszerkesztő nélkül, hagyományokkal, avantgárd-melldöngetéssekkel (az ezutáni köhécselést hagyjuk otthon, ahol nem látja senki, esetleg a feleség, ha van, ha nincs, tetszés szerint nem szerezhető be, törékeny).

        Lábjegyzetként szokták írni a következő jó tanácsot (mi ideírjuk): „Ősmagány nevű háziszellemünket dobozva zárva farzsebünkbe rejtjük, s csak akkor engedjük ki, mikor otthon vagyunk két-szemközt önmagunkkal, szűk szobánkban.”

        A lelki-testi gyakorlatokat folytatni lehet kiskönyvtárral a lakásban, stilisztikai szakkönyvekkel hónunk alatt, értelmező szótárt egyensúlyozva fejünk tetején, kezünket nyújtva egy eljövendő jóbarát-befutott-kritikusnak.

        Kész a lelki és agy-nyavalya. Én pirulákkal kezdtem. Amiket jól elrejtettem a fiókok mélyére és mellé hűvös esti sétával, trolibuszon lábtiprással egybekötve. Az időpont nem lényeges. Bármikor megkapható a barna-, a fekete-, a szőke-hajú nő, ha van pénzed, meg a kávé, a fűst, a főszerkesztő gyűléseken, a feleség más karjaiban, az avantgárd, az abszurd és abszurdoid a fiókban, a jó tanács a zsebünkben. Ezeket jól összerázzuk. Hosszan, röviden, ki hogy szereti, marokban, táskában, szerkesztői fejcsóválásban, koponyába rejtve.

        Aztán lemegyünk a térre. És nekiszaladunk. A villanypóznának. Bocsánat, nem szaladunk, - csak a régi szirupos filmekben csinálták így, karrier-futás közben. Mi nekimegyünk. Derékszögbe a villanypóznának. Szemtől szembe! Hadd lássa a közönyös világ, mit tudunk. Nem csak Donaldnak szabad. Őt rajzolták. Mi élünk. És cselekszünk. Kezdéssel, ihlettel vagy a nélkül. De nem némán, nem közönyösen. Én-értem, magamért, te-érted, magadért és ő-érte, mi-értünk, ti-értetek, ők-értük. Bizakodással!

        Nekimegyünk. Egyenes derékkal. A kacsa nem esett vissza. Hát mi?

        Én kérem, nekimentem. Felléptem. Ott álltam a villanypóznán, derékszögbe, nyújtott lábbal, egyenes derékkal. Szegesbakancs, szúró-, vágó-, lövő-, gyilkoló-fegyver nélkül, fél sóhajjal a torkomban. Meddig…?

        Nem tudom! A kronométert elvesztettem.

        …Igen kérem, sikerült. Egy lépésből…

        Kész! A történetnek vége. Most pofát adunk a dolognak. Jópofát. Mint regényíró szerkezetet könyvének, mint festő színt, alakot a képének, mint színész szerepe végén fejet hajt közönségének.

       …. Mindenkinek elmondhatom a történetet személyesen is. Csak értsen a nézésemből. Bizonyságként írtam ezeket.

 Bárki megtalálhat. Pontos cím: Kórház utca, átszálló-ház, rácsos ablak, fél-emelet, jobbra a második ajtó, harmadik ágy. Egyik lábam derékszögben. Gipszben.

        A szobában minden patyolatfehér. Kint süt a nap. Várom a látogatókat.

                                                                     X

        Egy nővérke fehér köpenyben belép a főorvos szobájába. Átad neki egy levelet. Az, elolvassa. Mindketten állnak. A nővér szólal meg:

-Doktor úr! A hatosból ezt a levelet az egyik csendes beteg az „Utunk” hetilapnak címezte. A Humorú tükörnek. – Mondja doktor úr, hova tegyem ezt a levelet? 

Hova tegyem?

                                                             X

/ Újgyakorlat az 1970-es évekből, Kolozsvárott/.

Barta László.