Újra zöldell végre a palás oldal,
bár kietlen puszta, a gaz benőtte;
könnyét hullatta együtt virradattal.
izzadtság volt bére ki megművelte.
Haszontalan tőkék hevernek amott,
tűzre sem vetették aszott testüket,
tolvaj mód ölték, élete elfogyott,
nem temették el a régmúlt éveket.

Újra zöldell, életre kelt a szára,
valaha élet nedűjét teremte,
alaktalan nyomorult inda vágya;
letűnt kor gyújtósa, mit elfeledne.
Oly édes volt a hegyen érett kökény,
lábunkkal tapostunk sok vadvirágot,
nyögve cipelte súlyunkat a szegény,
úgy tiportuk, akár régmúlt királyok…

Mára újra zöldell a palás oldal;
cigánybúza leng a kies határon.
Hosszúra nyúlt árny vitázik a holddal,
vívja bősz harcát, osztozik hazámon!
Már semmi sem a régi, mégis kedves;
lelkem apámmal együtt ül egy ágon…
Domb tetején kiszáradt rég a fenyves,
csak egy öreg nyárfa vigyázza álmom.