Nincsen rajtam egy grammnyi arany sem,
és minden ruhám, amit épp viselek,
legtöbbször nem ér egy gramm aranyat.

Ki vagyok? És mint ember, mennyit érek?

Mennyire taksál a virágáruslány
pimaszul-gyanakodó tekintete,
amikor beteg barátnőmnek vinnék
- enni, szegény, nem tud - egy csokor virágot:
“De tizenöt szála! Csomagoljak hármat?"

Mióta már nem sikk a rabszolgatartás
egy ember értékét nem könnyű megtudni.
Kivéve, persze, néhány futballistát,
meg a hollywoodi hírességeket,
kiknek bal lábát, vagy épp tomporát
becsülik pontos dollármilliókra.
Vagy Billy Clintonnak húszpercnyi beszédért
fizetnek annyit, hogy harminc év munka
során megszerzett minden vagyonom,
- ingó, ingatlan, - csupán töredéke.
(Jaj, de okos ember! Néha úgy irigylem.)

De ki szabja meg, hogy mennyit ér
egy sztár, egy volt elnök, vagy egy rongyos koldus?
Mennyi egy félfülű, félbolond kis piktor?
És egy süket, öreg, beteg zeneszerző?
S a Szózat? Szerintük, hány ezer forint,
és hány Örömódát kérnek egy van Gogh-ért?

És ki mondja meg, hogy mennyit ér
kilenc hónap alatt feltett ezer kérdés,
aggódás, kétely: ép és egészséges?
Hány dollár ezeregy órányi mesélés,
és mennyi százegy átvirrasztott éjjel?
És az a húsz perc, amíg kiér a mentő?
S a sürgősség előtt darabokra törve,
vergődve eltöltött örökkévalóság:
“Úristen, -jaj, hogy sír-, ne őt, engem végy el!
Add rám a fájdalmát, én azt is kibírom,
kibírok száz ennyit, csak ő ne szenvedjen!"



Aranyam nincsen, és nincs ezüstöm sem.
Helyettük inkább gyémántokat hordok.
Nem halott köveket, élő diadémot!
Kilenc hónapon át szívem alatt nőttek,
és váltak valódi, igazi kincsekké.
Minden nap, perc, óra, amit velük töltök,
növeszt a kristályhoz egy újabb karátot.
Szavamtól fényük egyre szebben izzik,
mosolyom metsz, simogatásom csiszol
rajtuk új s újabb éleket, csúcsokat.


Nem vitrinben tartom, és nem zárom széfbe.
Nincs piaci áruk, és nem testálhatók.
Viselem halálig: templomba, munkába,
vacsorafőzéskor, nagytakarításkor,
örökkön-örökké, hétköznap, vasárnap.