Közel volt a falu a városhoz, szinte mindenki ingázott, csak az nem, aki a faluban született. Egyszer lábra kapott a hír, hogy járják a falut, mindenkinek szerződni kell arra, hogy bead egy disznót a megfelelő begyűjtőközpontnak. Erre fújtunk egyet, de mégis könnyedén vettük, mert minket blokklakó ürgéket nem érinthet. Az teljes képtelenség. Hol tudnám felnevelni? Eszkábáljak én is egy disznóólat az erdő alatt, mint egynémelyek, s járjak ki naponta etetni? Fel se tudnám cipelni a moslékot. Arról nem is beszélve, hogy akár el is lophatják, akkor meg hiába lett volna minden. Az sem biztos azonban, hogy egyik hatóság se köt bele azokba a kutricákba, mert minden bizonnyal törvénysértő a jelenlétük. Ezen otthon szépen el lehetett morfondírozni eképpen, de a néptanács embereinek mindenre volt valami válasza: Igenis hassak oda, hogy fel tudjak nevelni egy disznót, ha nem bírom a moslékot cipelni, cipelje a férjem! Elvégre ő is eszik a háznál. Értsem meg, hogy az állam nem tudja ellátni a lakosságot, ha a lakosság nem tesz semmit. Be kell adni a disznót, hogy legyen miből áruljanak nekem a boltban disznóhúst. Más is eleget tesz a kötelességének, pedig blokkban lakik. Én meg: ugyan nem fogok törvénytelenséget elkövetni, bárki is találja ki. De már az is a fülünkbe jutott, hogy aki ellenáll azt megbüntetik, később meg egyenesen arról volt szó, hogy kiteszik a szűrét a tanügyből.

Egy ideig ez amolyan morfondírozás szinten folyt, de egy napon arra érkeztem a munkahelyemre, hogy most már aztán meg kell kötni azt a szerződést! Mondtam, hogy én bizony nem. Én a fürdőkádamban fürödni szeretnék, meg gyerekeket füröszteni, nem disznót nevelni. Olyasmire nem kötelezhetnek, amihez nincsenek meg a feltételeim. A főnökünk bement az irodájába. Gondolom, felhívta a néptanácsot, meg azt is gondolom, hogy letolták, mert egészen felpaprikázva jött ki, s újból hozzlátott a meggyőzésemhez. Nem mentünk semmire. Na, ő most szemembe megmondja, elmegy a néptanácshoz és bejelenti, majd azok intézkednek. Körülöttünk még a lehelet is megfagyott, nem szólt senki semmit. Csak én méltatlankodtam, fel is tettem a kérdést a többieknek, hogy: titeket is piszkálnak? Bólogattak. Az igazgatónő visszaérkezett a szomszédos néptanácstól, azt mondja: hívatnak.

- Ki?

- Hívatnak - értsd meg.

- Nem megyek.

- Az elnök hívat, de ott van mindenki.

- Nem megyek. Honnan tudjam, hogy hívatnak. Lehet, hogy csak te találtad ki. Nem követtem el semmmit, engem mint állampolgárt nem lehet, csak úgy a néptanácshoz rángatni! Mit üzengetnek?

- Hozzak pecsétes papírt? - igy az igazgatónő.

- Hozzál. De rá legyen írva, hogy miért hívatnak, mert a semmiért nem lehet. Ők se rendőrség, se bíróság. Az is rá legyen írva ám, hogy milyen törvény alapján akarnak engem disznóbeadásra kötelezni!

- Elrohant az igazgatónő a papírért, de jött is vissza nélküle. Semmiféle papírt nem mertek küldeni nekem. De szépre fogták a szót, hogy csak menjek át öt percre, annyit nem tudok megtenni?

- Nem. Jöjjenek ide, ha annyira akarnak valamit! Mit képzelnek, hogy egyenként odacitálnak bennünket, s ott nekünk áll az egész végrehajtó bizottság?

- Követség ment, jött, és jelentette: idejönnek.

Hű, azt a nemjóját, kezdtem kifogyni azt ötletekből, de ettől szempillantás alatt fel is mérgelődtem:

- Na, csak jöjjenek! Itt mi vagyunk itthon. Bezárjuk az ajtót, s jól megverjük őket! János segítesz? - fordultam én is ahhoz, akiről tudtam, hogy legalább annyira fel van háborodva az eset miatt, mint én.

- Igen - hangzott kicsit tétován, a felindulástól rikácsolóan, miközben a hang gazdája le-föl járkált, akárcsak én.

- Gabi bácsi?

- Ütjük!

- Ne beszéljetek hülyeséget, úgy bezárnak érte, hogy sose jösztök ki!

- Miért? Valaki el fogja árulni? Tanu nélkül nem lehet minket bezáratni.

- Elég, ha én elmondom - ijesztgetett az igazgatónő.

- Mi meg majd megmondjuk, hogy hazudsz a sleppeddel együtt.

Körülnézett. Amit látott abból azt vette ki, hogy így lesz. Egy másodpercig gondolkozott, aztán megint felkerekedett és átment a szomszédba. Mi meg csak köröztünk a tanári nagyasztala körül, mint az elszabadult bolygók. Mintegy véletlenül a kezembe vettem egy harminc-centis vonalzót. Méregettem a pozíciót az ajtó mögött, hogyha belépnek, kulcsra zárom. Lesz, ami lesz, már az agyvizem is felforrt.

Amikor visszajött azt mondta: Nem kell disznót lekötni, de ezt nem felejtik el nektek.

- Mi se nekik, hogy itt lelki terror alatt tartanak napok óta. Ugye, hogy nem muszáj?! Csak rajtunk akarják behajtani a tervteljesítést, mert minket tudnak munkaszerződés felbontással ijesztgetni. A kollektív-tagot nem lehet, vele már nem tudnak sokkal jobban kitolni.

Eddigre az egyik kolléganő sírva fakadt. Majd a másik is. Kezdtem vigasztalni őket, hogy ez tényleg idegfeszítő volt, de mostmár vége.

- Óóó - legyintettek - nem az a baj. Tegnap náluk járt a banda, s addig kényszergették őket, amíg aláírták a szerződést. Gabi bácsinak a felesége is aláírta, mert őt nem tudták rávenni, de nagyon mérges volt érte. Az bizony azt jelentette, hogy amikor esedékes a beadás, vesznek egy 100 kilós disznót jó sok pénzért, beadják, az állam meg jó keveset ad érte. Jánosnak se volt sok választása, mert az ő felesége meg egyenesen a néptanács épületében dolgozott, ugyan más cégnél, de ott kapott helyet. Megjelent a slepp náluk is, János akadékoskodott, az asszony kérlelte, végül János ráállt, de azt mondta semmit nem ír alá, az ólból az egyik malacot most azonnal vigyék. De rögtön és takarodjanak. Befogták bizony a nagyobbik termetűt - ezen még később is sokat méltatlankodott - , s vitték nagy malacvisítás közben ... valahova. A tanár úr pedig hátratett kézzel nézte, ahogy az elöljáróság küzd a disznóólban.

Mire mindezt megtudtam, akkorra már én is falfehér lehettem. Én azt hittem, hogy mindenki ugyanolyan cipőben jár, mint én, pedig rajtuk már elverték a sorport. Akár ott is maradhattam vona egyedül a placcon a nagy számmal. De legalább a disznót nem kellett beadni, mert ha egyik nem, akkor a többi sem.