Atyánkfia szeret dúdolni, fütyörészni is, bár utóbbi - barátai szerint - inkább csak sittyegés, egyfajta kevercse füttynek-dalnak. Családi vonás, genetikai örökség, üti el, hisz' anyja is mindig énekelt varrás, vasalás közben, legtöbbször a Hadd menjek Istenem mindig feléd... kezdetű dicséretet, néha meg egy sok versszakos népéneket, idézve leánykora boldog napjait.

Apja is dúdolgatott favágáskor, permetezéskor, passzítva a ritmust a fejszesuhintáshoz vagy a nyomókar metronómjához. A Harangoznak a mi kis falunkban... volt a nyitány, ilyenkor fényesedő lélekkel gondolt a határon túl hagyott szülőföldre, majd sóhajtva szállt a  Darumadár fenn az égen...  Csak úgy sorjáztak a szebbnél szebb nóták, ma már alig ismert dalok. A gazdag repertoár végére pedig szépen elfogyott a nagy farakás vagy a több száz liter kiszórni való.

Múlt tavasszal azon kapta magát atyánkfia, kilépve az utcán, olyan menetelős szép időben, hogy dúdol: Drága föld, szülőhazámnak földje! Másszor a Rontása tört ránk a zúgó viharnak... dallamára mozdultak lábai! Az A folyóra ráhajolt a gyönge fűzfa ága... mélabús ukrán dal meg egy szomorú-szürke őszi napon jött elő! Mindannyiszor zavartan nézett körül, hallja-e valaki? Mi történt?

Bizony, döbbent rá időtelve, ezen opuszok voltak gyermekkorának kötelezői, az iskolai énekkar slágerei, seregszemlék díjnyertes számai, százszor és ezerszer gyakoroltatva, hogy "álmodból felkelve is tudd"! Így aztán - keresztyén szülők, presbiter nagyapa, református kollégiumi neveltetés ellenére is - egy életre belerágta magát a lélekbe a Fel vörösök, proletárok..., a Szövetségbe forrt szabad köztársaságok... meg az Amúri partizánok!

Karácsony táján nem várt, régi öröm járta át újra atyánkfiát, mikor, andalogva, épp hazafelé menet, egyszer csak a Krisztus urunknak áldott születésén..., majd a Csöndes éj... andantéja szólalt meg benne halkan, zsongva. Legutóbb meg - vette észre - kislánya, lépésük ütemére dúdolta: Vezess Jézusunk, véled indulunk.

Ünneplőbe öltözött lélekkel várja hát az új tavaszt!