Ég a földdel
A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban. Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte érintetlen szépségébe, olyankor kell bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez az „ilyen” délután három után értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit? Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik a havat, kivéve, ha porhó, mert abba aztán hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd csodálkozó pofával leülnek, és sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak lábaikra és melegednek. Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik farkukat és talán a nyár arany fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét. Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő szürkületben, valahol távol durcás kis angyalok muzsikálnak.