Hol a helyünk?

Évközi 22. vasárnap

1. 1.     Nincs gyógyír a gőgös ember sebére…(Sir 3, 17-18. 20. 28-29)

A bölcs ember sosem kevély. A gőg nem talál az alázatos emberhez. Ha alázatosak akarunk lenni, gondoljunk mindig Isten nagyságára.

   2. Ti nem kézzel tapintható hegyhez… járultatok…(Zsid 12, 18-18. 22-24a)

A régi szövetség a rettenetes és hatalmas Isten képével félelmet keltett a hívőben. Félni kell tőle, jobb, ha nem kerülök közel hozzá, mert még bajom lehet. Jézus Krisztus azonban a megbocsátás, a kihívásokat adó, hazafogadó Istent ismertette meg velünk.

   3. Ne telepedjél le a fő helyre…(Lk 14, 1. 7-14)

Az antik gondolkodók Szünpozionban, lakomákkal, némi iddogálással egybekötött, magasröptű és színvonalas beszélgetéseken tárgyalták meg az élet fontos dolgait. Az asztali beszélgetések (szünpozion) során, nagyon mély és bölcs gondolatokat mondtak ki és örökítettek ránk. Ma már csak szűk körű, tudományos tanácskozást értünk a szó alatt. A biblikusok szerint, a mai igerészben Szent Lukács is ilyen „szimpóziumba” foglalta az Úr egyes beszédeit. Nála az étkezés nemcsak közösségépítés, hanem egy kicsit a végső idők nagy menyegzős lakomájára utal, ahol a Vőlegény asztala köré ülteti az üdvözülteket: menyasszonyát, az Egyházat.

Jézus, díszvendégként van jelen. Alkalma van végignézni a korabeli ülésrend kínos pontosságát, ahogyan ügyelnek arra, hogy rangjának és beosztásának megfelelően kapjon helyet mindenki. Nemcsak a házigazdához szól, hanem a vendégekhez, a meghívottakhoz is, mondván, inkább az utolsó helyet foglaljuk le, mert akadhat előkelőbb nálunk, s szégyen lesz, ha a gazdának fel kell állítania az első helyről.

 Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.

Ez a jézusi kulcsmondat egyáltalán nem legyezi emberi hiúságunkat. Társadalmi elvárásaink, a protokoll szabályai, állófogadások és partik alkalmával kinyilvánított megkülönböztetéseink igenis azt jelzik: mennyire fontosak nekünk a rangok, pénzzel-hatommal megkaparintott pozíció, a befektetett munka megbecsültsége, a karrier különböző magas lépcsői, és annak számontartása, hogy egymással is éreztessük, mennyire nem vagyunk egyformák. Ha meg nem kapjuk meg a nekünk kijáró elismerést, hát teszünk érte: nyomulunk, dicsekszünk, vagy éppenséggel siránkozunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.

„Ha vendégségbe jönne hozzánk a pápa, vagy az amerikai elnök, őket az első hely illetné. De ha maga Isten lépne be hozzánk? Őt nem tudnánk hová ültetni, mert az első hely nem méltó hozzá. Nem fiktív kérdés ez, hiszen Jézusban eljött hozzánk, és Betlehemet választotta. Názáretet meg a Golgotát, mert csak a gyöngeség, az elrejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá…” - írja találóan Barsi Balázs, ferences misztikus.

Jézusnál azonban nemcsak az etikett, hanem még inkább az etika a fontos. Sőt: „amit ő mond az nem illemszabály, nem is erkölcsi előírás, hanem létmagyarázat”- teszi hozzá Barsi atya.

Ösztönösen tiltakozunk az alázat ellen. Megvetettük ezt az erényt. Azt gondoljuk - félreérve -, hogy az értelmetlen, időszerűtlen, valamiféle beteges kisebbrendűségi érzés. Vagy ami még rosszabb: összetévesztjük a megjátszott, gerinctelen meghunyászkodással, a minden áron behódoló toleranciával, a ’ne szólj szám, nem fáj fejem’ hűvös tartózkodásával.

Holott az alázat teszi az embert naggyá. A keresztény ember alázata nem más, mint tárgyilagos józanság. Tudva azt, hogy „jegenyefák nem nőnek az égig”… És nem nagyobb a tanítvány mesterénél. Az ember mindenét Istentől kapta. Csak Isten mindenható. A hívőnek nem okoz identitásproblémát, ha beismeri, Istené az elsőbbség, és ezért nem tolja elébe magát. Hagyja, hogy ha mindent meg is tett - Isten az, aki felmagasztalja őt. Övé a dicsőség

Az alázat megrendültség. Beleremegünk Isten szeretetébe és irgalmába.  Nem velünk egyenrangú, hanem végtelenül nagyobb: ezért előtte igazából csak leborulni lehet! Amikor beismerjük és megtapasztaljuk kicsinységünket. Méltatlanságunk tudatában, szent istenfélelemmel, de megváltottságunk örömével készülünk az örök lakomára. Az alázat ragaszkodó szeretetünket fejezi ki, és az Istentől való édes függőségünknek ad nyomatékot. Ez az igazi boldogság. Jézus itt a nyolc boldogságot kiegészíti, amikor azt mondja a házigazdának: ha olyanokat hívsz meg vendégségbe, akik nem veled egyenrangúak - sántákat, bénákat, vakokat, hajléktalanokat, szegényeket, lenézetteket -, boldog leszel, mert ők nem tudják viszonozni neked. Az igazak feltámadásakor viszont megkapod jutalmadat.

Jézus a szegénységet, a kiszolgáltatottságot választotta - alázatból. Isten kiüresítette, „lecsupaszította” magát értünk, hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez.

„Ez legteljesebben Jézus Krisztus arcán, a kereszthalál önkiüresítésében, kenózisában ragyogott fel. Az egész isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus istenemberi alakja köré összpontosul. Minden, ami csak szép a világban, a rejtett isteni szépség megnyilatkozása: epifánia, ami u.akkor kenózis is: a rejtett Isten dicsőségének kiáradása az üresbe, a bűnbe, sőt az Istentől való elhagyottságba: Isten úgy szereti teremtményét, hogy kiüresíti önmagát Jézus Krisztusban.”- mondja a nagy teológus, Hans Urs von Balthasar.

Egy vendégben, egy koldusban is Őt látjuk vendégül, és vele kerülünk kapcsolatba. Szegénnyé válunk, szemünk megnyílik, szívünk kitágul. Így leszünk kicsik az emberek előtt, de értékesek Isten szemében. Ott a helyünk az ölében, mint anyjánál a gyermek.

 sp