Az egyik északról jött, a másik délről.

A nőnek repesni kezdett a lelke,

a férfinak megborzongott a teste,

a nő örült, a férfi meglepődött.

A nő még  félkézzel  elrendezte maga körül a dolgokat, bár remegett a lába, tikkadt  a szája, - eddig maga se gondolta, hogy ilyen reakciót válthat ki belőle a férfi látványa -,  gondolatban lesimította a haját, ruházatát, de a keze nem mozdult, nehogy a férfi észrevegye, hogy készül, hogy tetszeni akar, hogy számít neki, mit lát és mit gondol a Másik, majd ajkán biztató- bizakodó mosollyal, hosszú, fekete szempillái alól beszédes tekintetét a férfi szemébe lopta.

A férfi gombolt egyet a tavaszi kabáton, - ki vagy be -, önkéntelenül végigvitte a kezét az arcán fültől az áll felé, hadd lám, borostás-e, már bánta a tegnapi konyakozást, mely mára mély karikákat rajzolt a szeme köré, sajnálta, hogy adok-kapok viszonyba keveredett a szomszéd elvált nővel, egyáltalán minden pillanatot, amit nem Ővele töltött el…

-          Hogy vagy? –nyögte ki a pillanatnyilag elmésnek hitt kérdést, aztán hirtelen vér szökött a fejébe, hogy csak ennyire képes, de ebben a gyakorta elhangzó, soha őszinte választ nem váró kérdésben benne volt minden. A hangsúly, a hangnem, de főképpen a bársonyosan zengő hang kifejezte mindazt, amire a kérdés vonatkozott: Mit csináltál, mióta nem láttalak? Hogy sikerült az életed, hogy bírtad nélkülem, bírtad nélkülem, vagy soha nem is gondoltál rám? Tanácsadó voltam csupán?

-          Köszönöm, ahogy lehet – válaszolt a Nő tettetett könnyedséggel, s ebben benne volt minden, amire a férfi kíváncsi volt: vacakul, kornyadozom, keresem az utamat, magamat, épp hogy elfelejtettelek, de lehet, hogy nem is, nem jókor jöttél a múltkor, most nagyon örülök neked, talán el kell volna fogadnom a közeledésedet.

-          Elkísérhetlek?

-          El.

Mentek egymás mellett a homokos parton, s beszéltek, beszéltek, egymás gondolatait kapták el félúton, egyszerre a férfi gondolt egy nagyot, a nő fölé hajolt és behunyta a szemét. Ugyanakkor a nő kicsit csókra emelte a fejét, s behunyta a szemét. Néhány pillanatig mindketten vártak. Epekedve. Mindketten azt várták, hogy a másik teljesíti be a mozdulatot, aztán – mivel annyira egyformán gondolkoztak -, hirtelen mindketten visszakoztak. Szemük egyszerre pattant ki, addigra a másikat már úgy látták, mintha soha nem tett volna kétértelmű, - avagy félreérthetetlen? - mozdulatot.

-          Megint tévedtem – gondolta a férfi.

-          Mostmár nem kellek neki – gondolta a nő.

A sétány végén örökre elváltak útjaik.

2012