- a nagy ünnepi készülődés idején mesélte el a kedves ezt a kis történetet, s most közre adom, mások is érezzék azt a meleget, mely a gyermeki szívekből árad:

Évikével számolgattuk a pénzünket. Nem sok volt. Szinte semmire sem elég.

 - Anyuka egy kicsike pénzt sem tudnál adni nekünk?

A válasz lehangoló volt.

 - Gyere, menjünk, mielőtt még a bolt is bezár! – szólt rám Évike.

 - Menjünk, hátha ott kitaláljuk, mit is vegyünk apukának ennyi pénzért.

A hó olyan sűrűn hullott, hogy alig láttuk az utat. A lámpák is csak éppen-éppen hogy világítottak. Mindent beborított a hó. Csöppet sem fáztunk, hanem nagyokat kacagva kapdostunk a szánkkal a hópihék felé.

Az emberek mosolyogva nézték vidám ugrándozásainkat.

Persze Karácsony estéjére készült mindenki. Az ünnep – akkor úgy hittük – eltörölt minden rosszat, és csupa víg, ünneplő emberekből áll a világ.

Tapostuk a puha havat, és megálltunk a fűszerüzlet kirakata előtt. Nézegettük az árucikkeket, lássuk, mire elég a pénzecskénk.

 - Nézd csak – szóltam a nővéremhez -, ott az a kesztyű mennyibe kerül?

 - Sokba! – jött a rövid válasz.

 - Menjünk be, hátha ott látunk valamit – biztattam Évikét -. Meg kezdek fázni is.

Levertük a havat magunkról és bementünk. A kereskedő szokásos udvariassággal fordult hozzánk.

 - Mit parancsolnak a hölgyek?

Ezen muszáj volt nevetni. Mármint hogy mi hölgyek? Aranyos ez a kereskedő bácsi!

Évike szégyellősen a hátam mögé bujt. Hiába volt ő a nagyobb, mindent én kellett intéznem.

 - Tessék ezért a pénzért adni valamit. Édesapánknak akarunk ajándékot venni – magyaráztam.

 - Lássuk csak, mennyi van ott. Igen, látom. – bólogatott – Hát nem sok, az egyszer biztos.

Szorongva figyeltük.

 - Tudok adni... Tudok adni... Egy üveg vörös bort – bökte ki végül.

 - Hát, köszönjük – mondtam végül -, de tessék nekünk szépen becsomagolni. A karácsonyfa alá akarjuk tenni.

Oda is került, és apuka nagyon örült neki. Igaz, ő italt soha nem iszik, de mégis nagyon, de nagyon örült.

Hogyan is van ez?