Tikkasztó a hőség, tombol a nyár. Az eső csak álom, hiába várja mindenki… aki éppen nem nyaral. A kertben a kisülés veszélye fenyegeti a zöldségpalántákat, a kukorica megsárgult a hőségtől, porzik az út, a vesénk. Egyik ismerősöm panaszkodik, hogy egyáltalán nincs vizük, a kútjuk kiszáradt, a vízhálózat náluk nem ad vizet, nem győzi az emberek kétségbeesett öntözését, a szomjazó állatok itatását. Esténként nekünk is várnunk kell a zuhanyzással, amíg lefekszenek az állattartók és a kertjüket locsolók. Nappal a szoba hűvösében pihenünk, olvasunk, tévézünk, a nyaraláson túl vagyunk. Számomra egyetlen előnye van a nagy melegnek: kisebb az éhségérzetem. A söröket viszont sűrűbben bontom.

            Negyvenegyedik nyaram, megettem a kenyerem javát. Gyermekkoromban is voltak perzselő melegek, de tizenévesen mintha könnyebben viseltük volna az égető Napot. A nyári vakáció idején rendszerint későre keltem. Akkor, amikor már a hasamra sütött a nap. Ha korábban ébredtem Verne vagy Karl May könyvet vettem a kezembe, s amíg a reggelihez hívtak szüleim, élvezettel majszoltam a kalandregények sorait. Ritkán unatkoztam, édesapám már zsenge koromban megtanított a könyvek megbecsülésére, az olvasás szeretetére. Különben nemcsak a szünidők alatt lapozgattam előszeretettel a könyveket, szívesen olvastam a kötelező tanulás idején is. Édesanyám többször rajtakapott, hogy a tankönyv alá regényt rejtettem, ilyenkor aztán meg is kaptam az elmaradhatatlan fejmosást. Persze, hazudnék, ha azt állítanám, hogy egész nap olvastam. Gyerektársaimhoz hasonlóan én is nagyon szerettem játszani.

            A nagy melegek idején, árnyékos helyeken, legtöbbször a házunk előtti akácfák árnyékában telepedtünk meg. Néha már a délelőtti órákban elkezdődtek a kártyacsaták. Előfordult, hogy a reggeli is elmaradt, amikor az Erdős Peti kiabálását meghallottam. Kentem egy szelet zsíros kenyeret, s máris szaladtam játszani. Nagyon sok barátom volt, de ennek ellenére, gyerekzsivajtól ritkán volt hangos az udvarunk. Nagyapám, ideges ember lévén, megtiltotta, hogy egyszerre háromnál több „tekergő” (így nevezett ő minket) legyen az udvaron. Így aztán előfordult, hogy felváltva érkeztek a barátok. Kettő délelőtt, kettő délután. A kártya mellett gyakran billiárdoztunk, de az öreget nagyon idegesítette, ha kiesett a golyó a konyha földjére, így többször is előfordult, hogy véget vetett a játéknak. Különben nem volt rossz ember, sokat viccelődött mindenkivel, szívesen mesélt a múlt dolgairól, de betegsége miatt az átlagembernél jóval idegesebb volt. Szóval, napközben kártyáztunk, billiárdoztunk, gombfociztunk a meleg nyári napokon. Néha a sakk is előkerült, máskor dobókockás társasjátékokkal szórakoztunk.

            A gombfociról külön kell szólnom. Kezdetben a játékboltból vásárolt játékszerrel csatáztunk, aztán rákaptunk a kabátgombokra. A sima felületű gombokkal könnyebben lehetett „pöcizni”, így azokat részesítettük előnyben. Általában kiselejtezett gombok közül válogattunk, de előfordult, hogy elcsentük a nagymamák vagy édesanyák kabátgombját is. A konyhaasztal minden barátomnál, így nálunk is meg volt vonalazva. Igyekeztünk az arányokat tekintve betartani a focipálya méreteit. Alumínium drótból kapukat hajlítottunk, ezeket szúnyoghálóval borítottunk. A gombok egyik oldalát megcsiszoltuk vagy megköszörültettük, hogy csavarni, emelni lehessen a labdának használt inggombot. Minden gombnak (játékosnak) neve volt és a csapatokat a világ legjobb válogatottjairól neveztük el. Vakációban hetente szerveztünk világbajnokságokat, amelyeken 10-12 személy vett részt. A nemzetközi tornákhoz hasonlóan, sorsolással döntöttük el a csoportok összetételét, majd a továbbjutók párosítását. Benevezési díj is volt, hogy érdekesebb legyen a küzdelem, s a gólkirályt is kitüntettük. A helyszín legtöbbször a Nagy Bandiék udvara volt, ahol leggyakrabban a következő személyek irányították a gombokat: Nagy Attila (Magyarország), Nagy Bandi (Brazília), Ferenczi Attila (Argentína), Berekméri Levente (Hollandia), Berekméri Balázs (Franciaország), Berekméri Tibor (Olaszország), Erdős Péter (Anglia), Berekméri Edmond (N.SZ.K.)  

Fürdeni a  Marosra sokáig csak szülői felügyelettel mehettem. Egyke voltam, nagyon féltettek, emiatt sokáig kissé bátortalan gyerek voltam. Talán hatodikos lehettem, amikor megtanultam úszni. Nagy Öcsi szomszédom, aki négy évvel idősebb nálam, bíztatott, s oktatta az úszás tudományát számomra. Helyenként nagyon mély 3-4 méteres volt a Maros, kotrógépekkel termelték ki a követ, sok volt a gödör. Néha a legjobb úszók is nehéz helyzetbe kerültem, rokonokat, ismerősöket nyelt el a folyó, köztük Berekméri Istvánt, akit Gujdárnak szólítottunk. Pihenjenek békében mindannyian, nem felejtjük el őket. Kiváló fürdőhelyek voltak a Súlymosnál, a magas partról fejest, talpast, hasast ugrottak a nagyobbak. Néha a kisebbeket is bedobták a mély vízbe, hogy úszni tanuljanak. Felelőtlen, meggondolatlan cselekedet volt, de szerencsére sosem történt baj. Nekem szerencsém volt Öcsivel, aki mindig megvédett, de egyszer Győző bátyám alaposan megitatott (akkor már tudtam úszni). Néhány évvel később a Maros-híd alatt fürödtek a sáromberki fiatalok, ahol izgalmas vízilabda mérkőzéseket vívtunk. Az idősebbek közül nagyszerű játékos volt Czegő Kálmán és Kádár Feri (Grigi). Azokban az években nagyon kevesen mentek nyaralni, így nagyon sok kellemes emlékünk fűződik a Maroshoz. Felejthetetlen emlék marad számomra az Ambrus Géza bácsiék garázstetőre épített fürdőmedencéje, ahol alkalomadtán kedvünkre pancsolhattunk.

A fürdőzésről este hét körül indultunk haza, ki gyalogosan, ki kerékpárral, hogy legkésőbb fél nyolckor ott lehessünk az iskola udvarán, futballozni. Gimnazista korunkban a délutáni tűző Napon is gyakran kergettük a labdát, később, kamaszként, kissé ellustulva, csak a koraesti óráktól fociztunk. A játék „németezéssel” kezdődött, amíg összegyűlt két csapatra való játékos. A labdát úgy kellett kapuba juttatni, hogy érintés előtt ne érjen földet. Aki mellé vagy fölé lőtte a pöttyöst, kapuba állt, s 21 pont után kiesett a játékból. A kapufás gól 10 pontot ért, a sarokkal szerzett ötöt, térddel hármat, fejjel kettőt, lábbal egyet számított a találat. Ezt azért is írom itt le, hátha kedvet kapnak a mai serdülők, hogy kipróbálják a játékot. Persze, tudom, erre minimális az esély. Szóval, esténként nagyokat fociztunk, szerettük a „zsugát”, nagy erőbedobással játszott mindenki. A nyolcvanas évek elején, derekán gyakran gumilabdával folyt a játék, aztán megjelentek az első bőrlabdák a sáromberki iskolaudvaron is. Időben kellett érkezni a helyszínre, mert a későket nem mindig fogadták be. A kisebbek, tudásuk ellenére legtöbbször tartalékok voltak, előfordult, hogy ők korábban kezdtek, s a nagyok érkezésekor átadták a pályát. Gyakran rúgtuk be a labdát a közeli tömbház udvarára, bosszúságot okozva a lakóknak, akik tyúkudvart alakítottak ki az iskola felöli részen. Mi tagadás, néhányszor az iskola ablakát is eltaláltuk, amely legtöbbször nem élte túl a labdával való találkozást. Ilyenkor mindig megjelent Gurza Laci bácsi, az iskola szomszédságában lakó tanító, aki felszólított, hogy másnap tetessük vissza az ablaküveget. A játékosok között rendszerint ott volt Berekméri Levente (Tuti) és Csabi, Berekméri Balázs (Náci), Kádár Ferenc, Keresztesi Attila, Héjas Sanyi, Nagy Árpi, Erdős Péter, Berekméri András (Brooking), Fülöp István és Tibor, Újfalvi Ernőke, Szabó Gyuszi és Csabi, Berekméri Attila (Bega), Fülöp Attila, Vajda Lóránd és mások. Örültünk, amikor az idősebbek is velünk tartottak. Negyven körül is jól focizott még Dobai Pista, Sálágean Gelu (sajnos, ő sincs már közöttünk), Berekméri András (Lina), Balla András. Előfordult, hogy mérkőzés után visszamentünk a Marosra, hogy lemossuk a port és az izzadságot magunkról. A rendszerváltás után, nagykorúként, a Pipacsba vagy a „büfébe” tértünk be, szomjunkat oltani néhány sörrel. A komlólé keresett, néha hiánycikk volt, de László „Pipacs” Jóska bácsi és Nyomáti János a szűkösebb időkben is tett félre a focistáknak Fortuna, majd később Silva és Bergenbier sört. A hideg ital mellett sokat beszélgettünk az akkori idők focijáról és egyéb aktuális témákról. Szép idők voltak, jó nosztalgiázni, visszaemlékezni.  

                                                                                                                  Berekméri Edmond