Komótosan sétálgat atyánkfia székesfővárosunk Szabadság terén. Napsütéses télutói délelőtt van. Utoljára majd’ 40 éve járt itt, épp a Batthyány emlékmécsesnél téblábolt, hogy merre is tovább, de hiába próbált szóba elegyedni, csak ment a nép, egyre sűrűbb rajokban a Parlament felé. Aznap tért haza a Szent Korona, 33 évnyi kényszerű távollét után, s személyesen az amerikai külügyminiszter szolgáltatta vissza. Atyánkfiát is magával sodorta a tömeg. Büszke rá, hogy ott lehetett, éppen Vízkeresztkor, az Úr 1978. évében. Azóta nem járt errefelé.

Korábban érkezett egy találkozóra, s más dolga nem lévén, úgy dönt, sétál addig egyet a híres-neves Szabadság téren. A Metró felől jőve előbb a Nemzeti Bank épületét veszi szemügyre - a Bank utcai meg a tér felőli bejáratnál is a Készenléti Rendőrség két-két tagja posztol, nyugodtan fényképezhet, nem szólnak rá. Az út további részét azonban valami védmű zárja le, s mint később kiderül, az amerikai nagykövetség épületét hívatott elrácsozni az illetéktelenek elől (régi, gyarmati képeken látott már effélét). Mivel táblák tiltják, elrejti fényképezőgépét, fél szemmel azért figyeli a terepet. A rácson bévül kedélyes csevegés meg nevetgélés, az egyik ajtónál külügyes palánták múlatják az időt. A túlvégen a svéd nagykövetség autója vár bebocsájtásra. Sajátos zsiliprendszeren kell majd átjutnia - az aszfaltból hegyesszögben kiálló fémlapokat egy hajóláncos szerkezet emeli-süllyeszti. Diplomatánk tettetett nyugalommal figyeli a feketeruhás szolgálattévők serénykedését, atyánkfia meg közben azon tűnődik, vajon Stockholmban is ugyanilyen-e a beléptető rendszer. Odébb, a szovjet felszabadítási emlékműnél hirtelenszőke pár tanulmányozza lepedőnyi térképét, erre-arra mutogatva vitatkoznak. Utánuk csivitelő japán fiatalok szállják meg a placcot, mindegyikük szemüveges, folyton fényképeznek, elölről és hátulról is megörökítik a monumentet, különösképp az ötágú csillagot. Viháncolva fedezi fel két leányka Ronald Reagan szobrát, kézjegyével a lába előtt, halk sikongás, tapsikolás, majd belékarolva sorfotózást rögtönöznek. Atyánkfia azt is észreveszi, hogy az elnök bizony szúrós szemmel néz a szovjetek felé.  A 16. szám alatt már a „múltkor” megcsodálta az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. egykori palotáját, most szomorúan látja, hogy időközben lepusztult, a homlokzat némely szobra fej- vagy arcnélküli, a cég jelmondatából is már csak ennyi maradt a bejárat fölött: A HAZÁNAK HASZ…  A következő épületet jól ismeri, hiszen a Magyar Televízió székháza volt évtizedekig - beállványozott bejáratával jobb sorsára vár. Még gyorsan megnézi a Német megszállás áldozatainak emlékművét (eddig csak tacepaókkal borítottan meg tojásdobálók mögül látta a tévében), teljes terjedelmében most tekintheti meg először. Neki tetszik, így, ahogyan van, nem úgy, mint amaz túloldali. Visszakanyarodva veszi csak észre Bandholtz, amerikai tábornok szobrát, kezében az elhíresült lovaglóostorral (1919 októberében ezzel verte ki egy szál maga a Nemzeti Múzeumot fosztogató román bakákat).

Csak pár perce van, sietősre veszi hát, mert már biztosan várnak rá. A hírhedt Új épület helyén lévő Szabadság Kávéházat Ady is kedvelte, 1905-en itt írta a Harc a Nagyúrral című versét. Bizony, tudnál mit tollhegyre tűzni ma is, Bandi! – mondja félhangosan, amint ellép a költő asztala mellett.

(Jelen írás kissé átalakított változata  a Magyar Hírlap 2015. március 13-i számában olvasható.)