Egy bogár jött nagy zúgva az erdő fáik között, megtörve annak ködös-párás csendjét. Nagy szarvaival lassan haladt előre mint régi háborús időkből érkező bombázó, elhaladt úgy szemmagasságban, majd lassan távolodni kezdett eltűnve a ködös fátyol mögötti rejtelmes világban.Ott csak a csend maradt ebben a fagyott birodalomban. 

Bizony sietett is ez a magányos szarvasbogár nagyon, hiszen a tél már közel volt, ilyenkor minden élő inkább valahol imádkozott ha egyéb dolga nem volt mintsem fagyoskodjon ezen teremtett fagyban. Így volt ezzel Kertes Pista bácsi is ki ugyanezen a helyen ropogtatta végig az avart kicsit később az erdőn keresztül.Szaporán lépett, gyorsabban a szíve dobogásánál is. És ha elhaladt itt előttünk, biza akkor tudvalevő, hogy valamerre tartott.

Mert kicsoda az, ki ilyen rideg időben erdőn keresztül siet korán reggel.Talán csak olyan ember lehet kinek lelkét angyal helyett gondolat űzi és abból is a feketébb. És ettől a feketeségtől bizony nem látott sokat maga előtt, így csak ment és ment nem törődve a hozzá csapódó zúzmarás ágakkal, egyesek bele is akadtak kissé gonoszul visszahúzva őt. Most csak a szívével látott és amit ott látott az egy kis ezüstkereszt volt. Ott hordozta a szívében mert úgy érezte, ahhoz a kereszthez több reménység kötődik egy másik lélekkel együtt mint bármi a világon. És elhaladva ezeken a fagyos erdőrészeken keresztül melyekben talán a farkas van csak otthon annyira mint az Isten, Kertész Pista nem láthatta azt, hogy itt ott piroslott még a zúzmara alól egy két élni akaró bogyó, itt ott felrúgott, megfagyott száraz gomba fejek hevertek a félhomályban mint elpusztult világ lélekijesztői.

Erdőszélére érve csak úgy szétnézett gyorsan mint aki vasúti sínen megyen átal, hogy talán mégsem jön-e a veszedelem majd folyatta útját egyenest a réten keresztül le, a völgybe.

Szorongatta vastag posztókabátjának gallérját arca elé, mert itt már élesebb volt a hideg kint a nyílt téren. Fölötte az ég nem nyílott még, olyan volt mint vastag tejüveg de távol sem lehetett látni mert a köd azt nem engedte. Arra gondolt hirtelen, biztos ilyenkor nagy takarítás folyik a Földön, senki sem láthatja kit és hogyan visznek el az angyalok, vagy éppenséggel a fekete ördög. Ezen gondolatától kissé megrémült és a szívében melegtetett ezüstkeresztet még jobban elkezdte dédelgetni gondolatban, hogy ejszen nem lesz késő azzal kedveskedni a Fennvaló előtt.

                     Mert hát mondjuk el azért miért van ez a nagy gond a kucsmája alatt Pista bácsinak. Hiszen csak apai szeretetből aggódik ennyire szegény. Fia, szép szál legény bizony elcsángált otthonról. Ott hagyva fedetlen új házát, istállóba hagyva még a kis tehénkét is úgy elment. Ment szegény feje mert Jolán hiába kezdődik annak neve jó-val, bizony elhagyta. Megszokott egy gazdag itáliánussal, ki vadászni volt arrafelé. Szegény fia úgy megbúsulta magát két éve eltűnt volt és bánatában vagy talán haragjában magával vitte az iskola ezüst keresztjét is melyet a katedrán tartott a tanitó, hogy a békét vigyázza miközben a tanítás folyik. Elvitte, biztosan nem haragból hanem, hogy pénzzé váltsa csángálása közben messze idegenben.

Azóta két éve. És Pistabá türelmesen várta azóta is mert bízott egy ideig, hogy talán megjön az esze a legénynek de bizony úgy nézett ki már egy ideje, hogy talán mégsem jött meg neki, mert ő sem érkezett vissza.

Az öreg, közben befedte azt az új házat, már csak legalábbis ne ázzon ha már felépült oszt majd csak lészen neki sora az emberek között is. Aztán egy napon mikor már kezdett erősen hűvös lenni és a pipáját is az ablakon belül szítta mert kint hideg volt, az ablaküveg tükrében egy fénykeresztet látott melyet gyufájának lángja vetített volt oda. És elgondolta, hogy bizony a fia hazajött volna talán ha nem az értékes ezüst kereszt miatt nem.e szégyenli azt megtenni. És akkor elhatározta, vásárol egy ugyanolyat városon, visszahelyezi azt az iskolába és mindenkinek elmondja ki városra szokott járni, vigye a hírt, hátha a fiához eljut és az hazajön. Majd kitalálják, hogy hogyan is volt az másképpen.

Átbillegett egy kis farönkön a félig befagyott patakon és kiért az országútra. Hogy miért nem jött azon végig- kérdeznék egyesek. Nos elmondom. Az este fent volt a juhásznál kivel megegyezett, az összes juhát neki hagyja cserében némi pénzért. A juhásznak tetszett a dolog mert épp alkalma volt eladni pár állatot jó árban  egy másik gazdának, így azt hozzátette a tehénke árához és reggel a hegyről elindult volt a város irányába. Ezért jött erdőn mezőn keresztül, tündérvilágból ember alkotta jelenbe le.

Épp piac nap volt.

Az utcán rengeteg ember tolongott és mindenki sietve próbálta megvásárolni a másik elöl a szükségeset. Megállott egy sátor előtt, hol remegő fagyott kezeit megmelengette a forró parázs fölött. Kolbászt és véreshurkát sütöttek ott. Kivánta nyelt is nagyokat de nem merte. Ki tudja mire elég a pénze.Beszívta mélyre a forró füstöt, lelkében jóllakott menyei ízekkel és felerősödött a melegtől. Érezte, talán szebb világ lesz majd. És vitte a képzeletbeli keresztet tovább szívében az utcákon míg oda nem ért egy örmény kereskedő boltjába. Toprongott keveset a bolt előtt és nagyon reménykedve leste a kirakatot melyben sehogy egyetlen ezüst tárgyat sem látott most kirakva. Emlékszik pedig, régebb itt adta el a háborúból hazahozott ezüstesszájgot, abból vette új rend ruháját fia születésekor keresztelőre mert a régi még temetésre sem volt már hordható.Lenyomta a kilincsket és az alacsony ajtón belépve hangosan köszön. A boltos újságot studirózott nagykeretes szemüvegén keresztül. Letette az újságot pert az öreg erősen nézett valamit a polcon. Majd kiegyeztek. Beküld még egy korsó pálinkát majd tavasszal. Fel is jegyezte a boltos a nevét és faluja nevét egy könyvbe.

Visszafele a váráson vezetett át az útja. Az aprópénzből előbb egy forró kanna bort ivott és vett mellé két szelet finom házikenyeret. Ette a kenyeret és élvezte amint az, édessé válik a szájban. Ivott rá forró bort és lelke átmelegedett.

Esteledett mikor a falu határába érkezett.Minden fehér volt és a köd helyett sűrű hófátyol mögül látta meg az első házakat. Nehezen jött egy ideje mert nagy hó esett dél óta. Ám szívében a kis ezüstkereszt már valósággá válva ott volt a kabátjának zsebében. Egyik kezével markolta nehogy elveszítse. Nem volt drága, pedig sokat fizetett érte. Érezte, hamarosan egyensúlyba kerülnek a dolgok lélekben. Már nem a bor hanem a remény melengette egész testét. Tudta, hogy ez az erőtlen erő a láznak a jele de nem törődött vele. Átázott csizmába elment még az iskolához és észrevétlenül visszahelyezte a régi helyére az új keresztet. Remegve de sikerült elhelyezni a kis fadoboz tetején lévő résen. Nézte a keresztet és a padlót majd nézett ki az ablakon és minden olyan fehér volt kint. Elméjében látta amint reggel a kántor és a tanító belépnek majd az ajtón és meglátják azt amit a fia bánatában ellopott. Vagy csak elvitt. Ez így szebb. Mert a bánatos ember olyan mint a vizes ponyva a szeles mezőn., nehéz és nehezen emelkedik el a földről de a szél mégis elfújja ide is oda is belemártva sárba, bozótba, porba.

A december nehezen telt és üres volt számára az advent minden vasárnapja. Már a harmadik is eltelt és semmi hír nem jött a fiáról. Beszélték a faluban, hogy beteg az öreg. És beszéltek egy csodáról miszerint az iskolai ezüstkereszt visszakerült valamilyen módon. Templomozás után páran betértek az öreghez. Feküdt az ágyon hol a láz kínozta erősen. Beszélt arról, hogy az örménynek pálinkát kell vigyen. Nem értették miről beszél. Sajnálták. És az asszonyok azóta szerre vitték hozzá az étket, hogy éhen ne haljon. Aztán egy nap levelet kapott, azt is a tanítóhoz vitték olvastassák el vele. Egy elismervény volt, miszerint már nem tartozik tizenöt liter pálinkával, és el van fogadva vissza a kereszt cserébe, de a már otthagyott pénzt nem áll módjukban visszafizetni arra majd igyanak áldomást ok ketten tavasszal. Kertes Pistabácsi felült az ágyból és öltözni kezdett. Hiába tartották vissza. Elkísérték az iskolához, hol a tanítót kérette.

- Magik miért vitték vissza a keresztet az örményhez? – kérdezte szinte ájultan. Nem tudják, hogy azt a fiam üdvösségéért vettem vissza?

A tanitó kissé csodálkozott a kérdésen. Majd hirtelen mosoly jelent meg az arcán. Ránézett az öregre és szólott:

- Pista bátyám, hiszen mink azt a keresztet meg sem mozdtitánk, az most es ott van hová csodamódján odakerült, az igaz nem az ami eltűnt vala de ez es épp ugyanúgynéz ki és sulyban is ott van.

És nézte erősen az öreget. És az öreg nem értette. De akkor, milyen keresztről ir a boltos örmény gondolkodott erősen meggyengülve a betegségtől. És aztán lerogyott egy székre. Motyogott.

-          De akkor ki vót az és milyen keresztről ír a boltos.- mondogatta magában többször is. Aztán egyszer csak felült, erősen megállott és a homályos nézése mellyel már hetek óta élt együtt, eltűnt és elindult kifele:

-          Ó én szamár ! Hiszen azt üzeni a boltos, hogy hogy majd tavasszal igyunk meg azt a pálunkát. És az a kereszt csak egy lehet. Azt nem is adta el a fia.  Azt az ő fia vitte el az örményhez. Biztos csak emlékül vitte el magáva akkor. Valahonnan megtudta mi történt.

És ezekkel a gondolatokkal ment hazafelé, új tervekkel. A fiának be kell fejezze a házát, legyen az hová hazajöjjön. Mert biztos keresztelőre jön haza. Biztos. Hiszen csak úgy sehol nem isznak meg ennyi páinkát..